Ha én zászló volnék…

Hetek óta nem merem kinyitni az újságot. Annak ellenére sem, hogy valamilyen különös okból kifolyólag még mindig ez az a közeg, ahol értesülök a napi hírekről. Hetek óta tart ugyanis a romániai médiát megtöltő zászló háború.

Kígyót-békát kiáltanak ránk, amihez amúgy igencsak hozzá vagyunk már szokva, szóval ebben nincs is semmi új. Mintha félnének tőlünk, hogy miért, annak csak ők a megmondhatói…

Na de hogyan és miért is lett ez a zászló háború? Jó-e és mennyire segíti helyzetünket az anyaországi kezdeményezés, ti. hogy már az Ország Házán is székely zászló lobog? Egyáltalán mennyire székely az a zászló?

Kezdjük talán az utolsó ponttal, mert ez a legkönnyebb.

Az a székely lobogó, amit oly túlfűtött szeretettel lobogtatnak mostanában, egy újkori SZNT-s találmány. Tulajdon képpen úgy készült, hogy fogták az ősi, fennmaradt családi és hadi zászlókat, kiszemezték belőlük a leggyakrabban előforduló elemeket és összecsapták a ma ismert kék-arany zászlóvá. A székelységnek a történelem során soha nem volt egységes, nemzeti jellegű zászlaja. Ezt a „hiányt” kívánta pótolni a Székely Nemzeti Tanács. Hogy mennyire legitim egy párt logóját zászlónak kikiáltani, az már más kérdés. Végül is egy szimbólum elfogadottságát az adja meg, hogy a célcsoport tud-e vele azonosulni, elfogadja-e mint identitásjelző eszközt. Márpedig a székelyek elfogadják. Ilyen téren tehát nincs is probléma, de talán erkölcsi szempontból érdemes lenne az SZNT-nek lemondani a szimbólum jogairól. Elvégre elég csúnyán néznénk, ha valamelyik magyarországi párt a magyar trikolórt tenné meg logójául, mintegy kisajátítva magának az adott népcsoportot. Ha már a székelység magáénak érzi azt a darab anyagot, akkor igenis mondjon le róla hivatalos közleményben a párt. Mert így olyan, mintha örökös kampány és pártreklám lenne. A románok meg ebbe (talán jogosan) bele is kötnek.

Miért áll a bál?

Őszintén szólva dög voltam a több oldalas cikkeken át rágni magam, jelen pillanatban, ha nem a lóhúsról beszélünk, akkor a székely zászló folyik a csapból, meg a magyar nagykövet esetleges kitoloncolása. A románok hőbörögnek, a magyarok háborognak. A többség a szokásos retrográd nézeteket emlegeti, hogy szét akarjuk robbantani a nemzet (sic!) államot, tűzbe velünk, meg különben is. A székelyek meg persze juszt is lázonganak. Legalább a románok ellen fogjunk néha össze ugyebár…

A dolog igazából a Kovászna megyei prefektussal kezdődött, aki kötelességének tartja a román állam egyes számú alkotmányos cikkejének szent nevében megvédeni szegény országát minden ellen, ami magyar. És hát mi az első, ami a szemébe ötlik? Persze hogy a zászló. Gyorsan meg is támadta, meg kihívott pár újonc firkászt a központi lapoktól –természetesen Bukarestből, nehogy véletlenül olyant hozzon, aki már látott életében magyart…

Két dolgot nagyon fontos tudni ahhoz, hogy valóban megérthessük azt az általános média hisztériát, ami itt a zászló címén dúl.

1. Mint minden normális országban, a legnagyobb pártok itt is saját sajtóorgánummal rendelkeznek. Minél nagyobb a párt-tőke, annál hangosabb az adó és vastagabb az újság.

2. A jelenlegi kormány kétharmados többségben szenved, ami mint tudjuk, elég kellemetlen tud lenni az átlagpolgár számára. Együtt ücsörög a három nagy román párt „békés” együttélésben osztogatva tárcákat és gazadaságmentő megszorító csomagokat.

Ugyanakkor jelenleg alkotmánymódosításra készülünk, ami után a liberálisok és konzervatívok búcsúzhatnak kényelmes helyeiktől. Hogy miért? Egyszerű. Mivel csak az alkotmáy módosításhoz van szükség a kétharmados többségre, utánna a kormánypártnak olyan partnerre van szüksége, amelyik nem vesz el tőle potenciális szavazókat. Ez a lehetséges partner lenne a mi „egyetlen legitim érdekképviseleti szervezetünk”. Románok ugyanis nem fognak magyarokra szavazni, tehát az RMDSZ az a párt, aki nem vesz el értékes szavazatokat a  román pártoktól, jelen esetben a PSD-től. Persze ezt az aprócska tényt, a kétharmadot jelenleg biztosító liberálisok és konzervatívok is ismerik. Ezért pedig lépni kell. A konzervatívok védőszárnyai alatt tevékenykedő Antenna 3 tehát újra előveszi a magyar kártyát. És mivel a magyargyűlöletnek már lassan történelmi, államilag szinte szentesített hagyományai vannak, ez nem is nehéz. Elő rángatnak tehát zászlót, autonómiát, szeparatista bajuszt és megtöltik a híreket. Ezzel olyan közhangulatot igyekeznek teremtei, ami reményeik szerint ellehetetleníti, a PSD abbéli (suttyomban, zárt ajtók és éjszakai telefonkonferenciák keretében történő) igyekezetét, hogy a gaz, revizionista magyarokkal koalícióra léphessenek, kiütve a liberálisokat és a konzervatívokat az ominózus húsos kondér mellől. A románok nagytöbbségét pedig még mindig lehet hülyíteni. Ezt mondjuk eddig is tudtuk, a szomorú inkább az, hogy mi is szépen bele sétálunk a kelepcébe. A magyarnak ugyanis jó szokása, hogy ha piszkálják, akkor azon nyomban visszapiszkál, kétszer is, ha lehet. Ami megint csak a hipernacionalisták malmára hajtja a vizet.

Ennyit talán a casus belli kérdésköréből.

És végül nézzük meg, hogy miért is szeretnek minket így hírtelenjében a magyarországiak. Olyannyira, hogy szinte már megfeletkezve az erdélyi magyarokról, csak a székely ügyet tartják érdemesnek reklámozás céljából.

Lássuk a tényeket:

  1. 2010-ben kormányra kerül a FIDESZ
  2. 2011-ben úgy döntenek, hogy az a bizonyos kétmillió magyar, állampolgárságot érdemel.
  3. 2013 januárjában jogerőre lépett az a tervezet, mi szerint az újonnan honosított magyarok is szavazhatnak a magyarországi parlamenti választásokon.

Az első kettő ponttal önmagában véve semmi bajom. Sőt! A 2004-es népszavazást megelőző gyurcsányi rémkampány és az azt követő eredmények után ez a minimum. De a harmadik kissé visszatetsző. Valljuk be, még az internet segítségével sem nyerünk valódi betekintést a magyarországi mindennapok valóságába. Nem tudjuk ki kicsoda, kit miért lehet/kell szeretni/utálni. Nem ismerjük a pártokat, azok politikáját (nem mintha a sajátjainkéval annyira tisztába lennénk…), nem mi isszuk meg a levét, ha valamit megint „elkúrnak”.

Kire szavazhatnánk tehát a széles palettáról?

Azokra, akik lerománoztak nem fogunk, mert híresen jó az emlékezetünk, ha ilyensmiről van szó. A volt kormánynak valószínüleg már soha nem fog Erdély lankás tájain babér teremni, még azoknak sem, akik azóta legalább megpróbáltak kimosakodni, esetleg új párt égisze alatt mondják a tutit. Mi marad más, amit erre fele is ismerünk?

A Jobbik? Természetesen megvan a hazai táboruk, még külképviseleti irodákat is nyitottak, néha felvonulnak egy kis zászlólengetésre… Szerencsére itt nincs veszélyesen nagy népszerűsége az ultráknak sem a magyarok, sem a románok körében. Ebből egyenesen következik, hogy még ha a jövőben is kifejthetik a Parlamentben áldásos tevékenységüket, kormányra akkor sem jutnak.

Marad a FIDESZ. És itten van az a bizonyos kutya elásva kérem szépen. Egész pontosan mire is jók az erdélyi szavazatok? Arra, hogy a következő választásokat is bezsebelhesse. Őket elvégre ismerjük, évek óta várjuk minden nyáron lelkendezve a Băsescu – Orbán – Tőkés párbeszédnek kevésbé nevezhető egymás melletti elbeszélgetését. Sőt! Még Schengen-barát útlevelet is adnak, csak kérni kell. Hogyan másként is köszönhetnénk meg nekik, hogy gondoskodnak szegény elnyomott testvéreikről. Na hát ezért kaptunk mi szavazati jogot. Kissé emlékeztet ugyan az orvosok zsebébe adandó boríték szokásához, na de egye fene. Valahogy csak meg kell köszönni nekik, hogy mostmár egy kék útlevél is bizonyíthatja, hogy tényleg magyarok volnánk. Az meg hogy a miniszter urak kiaggatták a székely zászlót is már a cseresznye a tejszínhabos torta legtetején. Hiszen: „Né te! Budapest elismeri, hogy vagyunk, meg mintha valami autonómiát is kéne kérni, vagy mit…” Az, hogy az a zászló legfeljebb azoknak leng, akik magukat székelynek tartják az más kérdés. Mert ugye minden erdélyi magyar székely. Meg fordítva is. Vagy véletlenül azért, mert ott számítanak egy kemény, „jól szavazó” magra? Elvégre tömb magyarság, a FIDESZ meg úgy néz ki, mást tud a többi romániai magyar párt támogatottságáról, mint a valóság? Netalán mert nekünk erdélyi magyaroknak nincs külön zászlónk? Vajon ha lenne erdélyi magyar zászló, most az is lógna az Ország Házán?

Nem tudom. Nem vagyok sem politikus, sem oknyomozó újságró. Még az is lehet, hogy csak én látom így, tehát mindenki nézzen utánna, és cáfolja véleményemet nyugodtan. A viták néha kellenek.

Szelek mélyén

Három nap múlva ülöm egyéves évfordulómat a Szelekkel, ezért arra gondoltam, a hosszú csend és szesszió ellenére megosztom veletek is kedves olvasóim, milyen is a föld alatt.

Első sorban úgy gondolom, tisztáznunk kell pár dolgot. Például, hogy még csak véletlenül sem vagyok barlangász, még hobbiból sem, nem hogy amúgy. Ezért aztán ne is várjatok objektív, könyv-illatú leírást. (Mert márpedig a könyvnek illata, és nem szaga van!)

A másik meg az, hogy nálam a sport fogalma legfeljebb a maratoni alvást takarja, ezért ha bárki, aki járt arrafele sürgős késztetést érezne arra, hogy a földön fetrengjen a röhögéstől, megengedem neki, hogy ne tegye…

A Szelek barlangjának az interneten sok hivatalos meg félhivatalos leírása van, bejegyzésem végén ezeknek az oldalaknak megadom a címét, valamint egy másik bloggét is, ahol csodaszép képeket láthattok Róla. Ezért engedjétek meg nekem, hogy ne (nagyon) fárasszalak titeket (és főképp magamat) mindenféle geológiai leírásokkal.

Na de hát vágjunk bele!

A dolog úgy kezdődött, hogy ültem egy ágon, egy szép hosszú ágon és sóhajtoztam, meg szomorkodtam, de legfőbb képen irigykedtem. Hogy miért? Hát azért, mert a legjobb barátnőm már megint zergét kergetett valamelyik hegy tetején, én meg itt unatkoztam a szürke és felettébb unalmas városban. De hát mit tehettem volna? Senkit nem ismertem, akinek mehetnékje volna, akinek meg igen, az legfeljebb az első diszkóig, ha elvánszorgott. Hó semmi. Nap se. Hideg meg annál több. Szóval csak ültem és sóhajtoztam, meg szomorkodtam, mígnem megszólalt a telefon:

-Szeeervusz Katácska! Van kedved Szelekbe jönni?

Gyorsan rásandítottam a naptárra: holnapután vizsga. Hm… Gyógyszerészet vagy Szelek? Dög unalom több száz oldalba sűrítve, vagy kirándulás? Viszonylag gyorsan döntöttem.

- Hol? Mikor? Meddig?

- Szelek, barlang, holnap hajnalban és estig. Én nem biztos, hogy tudok jönni, de megadom Cuga számát és beszéljétek meg. Valami turistákat visznek, szóval ne félj, nem kell hason mászkálnod. Csak olyan 100-200 métert.

- És utána nagy is meg magas is?

- Igen. Hozzál játszóruhát és gumicsizmát.

Szóval barlang.  Mélyen a föld alatt, sok szűk járattal. Denevérrel, sötétséggel, sárral, meg egyáltalán. Barlang. Mi lehet olyan érdekes benne? Aztán eldöntöttem, hogy adok magamnak egy esélyt arra, hogy felfedezzek valami újat. Végül is a Wikipedia szerint ez szép, meg jó hely, ráadásul Európa második leghosszabb barlangrendszere. Nyuszi fülét rágcsálva becsomagoltam, és mély elhatározással eldöntöttem: lesz, ami lesz, én lemegyek.

A barlangot 1957-ben fedezte fel egy bizonyos Bagaméri Béla nevű úriember, és nevét arról kapta, hogy a bejáratánál nagyon erős huzatot lehet érezni. Tulajdonképpen ez is árulta el a jelenlétét, a fáma szerint nyáron itt hűsöltek a környék juhai. Maga a barlangrendszer a Királyerdő északi peremén található, kialakulását a Sebes Körösnek köszönhetjük, mely évezredek során szorgos munkával kivágta a környező karsztosodó üledékes kőzetekből (ez a suliban még mészkő név alatt futott mintha…). Térképét nézegetve, és tenyérrel mérve (mert a térképekhez alapjában véve hülye vagyok), azt hiszem, úgy egyharmadáról adhatok számot.

Kiderült, a barlang nem is olyan egyszerű dolog, és igenis él. Már csak azért sem, mert különböző szakaszait szépen be lehet határolni, például ahol van víz, az a rész még alakul, és ezért aktívnak hívják. Az inaktív (?) részében már rég nincs víz, a kövek szárazak, és mikor már nagyon nem tudják megtartani a rájuk nehezedő súlyt, fogják magukat és beszakadnak. Bizonyos szakaszokon minden féle „sztalát” lehet találni: a plafonról lógó óriási sztalaktittól, az iciri-piciri „üvegmakaróni”-ig, aminek a nevét akkor sem tudnám megmondani, ha az átmenőjegyem függne tőle. Azt is megtudtam, hogy soha semmilyen körülmények között ne piszkáljam ezen jószágokat csupasz kézzel, mert leállítom a növekedésüket. Azt hiszem, ez azt is jelenti, hogy lezuhanni is csak óvatosan szabad, nehogy valamelyiket letörjem. Elvégre belőlem hétmilliárd van, és viszonylag gyorsan szaporodó fajhoz tartozom, míg az ilyen kő-csodák kialakulásához sok száz meg ezer év kell.

A barlang másik jó szokása, hogy hőmérséklet nagyjából mindig ugyanolyan, beleértve a levegő páratartalmát is, és állítólag mutatóba nem lehet bacikat találni. Ez a Szelek esetében 11.80C-fokos átlaghőmérsékletet és 80 – 90 %-os relatív páratartalmat jelent. Ez alapjában véve felfogható akár hidegnek is, de mivel csak kiadós ugrálás árán lehet A és B pont között bárhova is eljutni, elfogadható.

Kezdő létemre kedves meghívóim természetesen igen kíméletesen bántak velem. Nagyon okom sem volt hisztire, hiszen csak két helyen kellett bemutatnom meglehetősen gyenge pókemberi képességeimet a meredek, csúszós falakon, elhitetve magammal, hogy túlélem. Azt hiszem, mindig a mászókázás az, ami valóban nehéz. Ezeken a helyeken igencsak szükség van az ember kezeire, nekem meg azokban nagyon nincs erő. Ráadásul a gumicsizma- agyag-sár kombináció sem tartozik a kedvenceim közé, de ha a fiúk azt mondják, a bakancs jobban csúszik, elhiszem nekik.

Ó, azok a fiúk!  Az áldott jó lelkek. Minden kölcsönzött barlangász sisakommal le előttük! Ők barlangászok, egy filmet megérne, ahogy ott suhannak, szaladnak, ugrálnak a több tonnás, szinte lebegő kövek között. És vigyáznak ránk, egyszerű halandókra. Egy mukk nem volt, ha estem, egy szívatás se, mert nem bírom az iramot. Csendes beletörődéssel emeltek át a nehezebb helyeken, tartottak vállon, és a szó legszorosabb értelmében tenyerükön hordoztak. Hiszen ha otthagynának, az akár az életembe is kerülhetne, meg nem is olyan nagyon jó egyedül az a hihetetlen csend, magány, és minoszi labirintus, ott lent a mélyben. Bár a termek és járatok fel vannak címkézve, még nem tudom olvasni őket, de azért lehet, már kitalálnák. A fényre? Nem. Mert a barlangokat védeni kell, ezért nehéz vaskapu őrzi a Szeleket barbár kezektől. De ők nem bántanak senkit, és egy Buddha türelmével szemlélik, hogy kúszom-mászom és lihegek le, fel. Le, fel. Létrákon, köteleken, smirgliken és Micimackó-lyukakban, vízen, sáron keresztül.

De megéri! Minden egyes kikínlódott métere, minden lila folt. Azért, amit ott látsz. Meanderek. Cseppkő oszlopok. Torpedók. Karácsonyfák. Az, hogy sikerült. Hogy te is meg tudtad csinálni. Hogy ránézel a térképre és látod: most kétszer hosszabb volt az út, mint legelőször. Mindent megér ez az érzés.

Ha Isten is megsegít, két és fél év múlva befejezem az egyetemet és kirúgatom magam a nagybetűs életbe aprozáros kislánynak, vagy lángost sütni, vagy ki tudja… Még sok, nagyon sok kilométer van hátra a barlangból, de talán egyszer majd én is eljutok oda, ahol azt írja: Végpont 1968.

X év múlva a meanderekben. Majd én is veletek fogócskázom.

Linkek:

http://szilagyipp.wordpress.com/2007/02/16/caves-speology/      – csodás képek a barlangból

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szelek_barlangja                                               – rövid leírás

http://www.csacluj.ro/index.php              – a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub honlapja

2011 in review

The WordPress.com stats helper monkeys prepared a 2011 annual report for this blog.

Here’s an excerpt:

A San Francisco cable car holds 60 people. This blog was viewed about 1,000 times in 2011. If it were a cable car, it would take about 17 trips to carry that many people.

Click here to see the complete report.

Previous Older Entries

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.