HA-LPC


Repül a Nyuszika, ki tudja hol áll meg…

 

2010. április 3. 8:00 a.m. CET

Talán azért kezdjük ezzel, mert akkor nem kell beszámolnom a két hét folyamatos nyavalygásáról, hogy akkor én most repülni fogok és egyedül. Mert tulajdon képen ezt tettem. Folyamatosan és mindenkinek. Pedig csak ide a „szomszédba” készültem, nem a Föld másik végébe, mégis. És az sem nyugtatott meg, hogy előbb, vagy utóbb de lekerülünk onnan a felhők közül. És hogy nincsenek cápák. És a statisztikák sem hatnak meg, miszerint kevesebb a légi baleset, mint a közúti. Lehet, hogy kevesebb, de a halálos áldozat is több.

Ilyen hisztis lennék?

És akkor még arról nem beszéltem, hogy évekig azzal borzoltam kedves szüleim idegeit, hogy márpedig belőlem vadászpilóta lesz. Mert az F16-os gyönyörűen repül, és annyi mindent lehet vele csinálni! Meg különben is. Milyen vagány azt mondani a 10 éves találkozón, hogy én katona vagyok. Meg pilóta. És a fiam is majd szörnyen büszke lesz rám és felvág az oviban: „Az én anyukám vadászpilóta! Igazi! És mindenféle dolgokat tud, és ha nagy leszek majd én is pilóta leszek! És ő azt csinálja, hogy harcol a rossz bácsik ellen és én soha nem félek, mert ha baj van, anya csak beül a repülőjébe, és hipp-hopp, itt van! És van sok csillogó kitüntetése. Én is felvehettem. Sőt! Már a gépében is ültem, de persze repülni nem mehetek. Majd ha megnövök.”

De akkor mi a baj?

A check-in még simán ment. Ott volt anya, helyettem beszélt, odaadtuk a papírt, lemértük a csomagot, ok. Még az is viszonylag rendben volt, amikor az ellenőrzést tartották. Nem csipogtam, nem estem kétségbe. Betettem a kistáskámat a bőröndbe és bebattyogtam a váróterembe. Aztán kipakoltam a bőröndöt, hogy kivegyem a pénztárcámat. Vissza. Aztán megint ki, a papír zsepiért. Aztán megint vissza. Aztán megint ki, mert nem elég lapos a bőrönd. És vissza. Közben fél percenkként füleltem, vajon nem kell-e már indulni. És bosszúsan figyeltem a „csipogókat”: hát ők nem nézték meg a neten, hogy ne legyen rajtuk semmi fém?! Én még a nyakláncomat sem tettem fel, nem hoztam alapozót sem (mert folyékony) és minden elektronikai cikket meg fém alapú tárgyat a kistáskába tettem, hogy kéznél legyen. A bőrönd meg úgy volt csomagolva, hogy könnyen áttekinthető legyen és ha esetleg ki kellene nyitni, minden egyből látható legyen, miben mi van.

Felmentem a bárba, és vettem egy Cola-t. Szigorúan negyed literest, ne vigyek fel semmilyen folyadékot még akkor sem, ha azt már ellenőrzött területről vettem. Nagy kortyokban lenyeltem, mert bármelyik percben megszólalhat a hangos bemondó. A báros megnyugtatott: ma csak egy gép van, nem fogok Honoluluban kikötni. Meg az úgy sem menne. Én meg magamban hálát adtam az égnek, hogy első repülésem azért nem egy túlméretezett nemzetközi légikikötőből indul. Ott valószínűleg bezsongtam volna a rengeteg kapu és folyosó látványától.

Eldugult a női mosdó.

Megszólalt a hangosbemondó. Alig hallhatóan és alig érthetően, de beszélt és kezeslábasba öltözött emberek kezdtek le s fel futkosni. Az esőben. Úr Isten! Esik?! De akkor késhetünk is. Vagy akár törölhetik a járatot. Nekem meg egy árva centem sincs. És mindennek a tetejébe hazafele Kolozsváron fogunk leszállni.

Aztán megjött A Gép. Három színben pompázott és nagy betűkkel hirdette: „Wizzair.com” meg „Wizz!”. Egy A320-as típusú airbus. Annak is a A320-200 változata. Ebből a géptípusból 21-et gyártottak összesen, eredetileg az “Air Inter” cég számára. Kapacitása 328 fő plusz 5 tagú legénység: 2 pilóta és 3 utaskísérő (ez utóbbiak közül a fő hölgy annyira nem tudott angolul, hogy az egyszerűen már fájt. Abszolút érthetetlen volt minden, amit mondott. De hát Istenem… Egy 45 perces repülést nem tekintenék nemzetközi járatnak). Egyéni hívójele a HA-LPC. Kis gépnek számít még az Air Bus-ok körében is, rövid távú utakra pont jó. Mi feltételezéseim szerint olyan 1000 méter körül repülhettünk. Bejövetelét valószínűleg az eső tette felemelővé: beforduláskor gyönyörűen csapta fel a vizet, a hideg miatt pedig tökéletesen látszott a turbinák kavarta légáramlat és a kifejtett hő. Na meg az a hang! Imádtam. Mindig is oda voltam a motorok hangjáért, például apa kocsijának is csodálatos a hangja. De azért egy repülőé! Rögtön elmúlt minden félelmem és idegességem. Figyeltem, ahogy a földi legénység a helyére irányítja a gépet, ahogy az kecsesen befordul a pályán és beáll. Az utasokat, amint kiszállnak, az ellenőröket hogy szakszerűen körbe matatják a gépet. Alig vártam, hogy végre fent legyek és beleshessek a pilótafülkébe. De szeretnék egyszer bemenni! Pesten van egy Boeing szimulátor, civilek is kipróbálhatják, még elméletet is tartanak előtte. Annyi minden érdekel! Az ezernyi gomb, kijelző és kallantyú. A légifolyosók, a repülési irányok, hívójelek, tornyok, magasságok. Az aerodinamika (pedig utálom a fizikát).

Elfoglaltam helyemet a bal szárny előtt. Ki is akartam látni, mert hogy nem repülünk olyan magasan, de minden képen látni akartam a szárnyat. Mi történik fel- és leszálláskor. És mi a forduláskor. Amikor először megrázkódtunk, és A Gép elrugaszkodott a földről, kicsit megremegett a szám széle. De hősiesen nekihajtottam fejemet az ablaknak és bámultam. Nem is annyira kifelé, mint befelé. „Muhammad rasul Allah…” Féltem? Nem annyira. De ha mondjuk a kedvesem várt volna leszálláskor, biztos a nyakába ugrok és boldogan szorítom magamhoz. Így magamba kapaszkodtam beállásig és azon gondolkoztam, vajon Nyuszi megbocsájtja e valaha az árulásomat, tudniillik, hogy egy sötét bőröndbe szuszakolva kénytelen elviselni a megrázkódtatást. (Kibírta, bár kicsit kótyagosnak tűnt utána. Minden esetre kilátásba helyezett egy egyhetes sztrájkot arra az esetre, ha ezt hazafele is elművelem vele.) Mire kinéztem Gergőnek az ajándékát a katalógusból, már szálltunk is lefele. Ilyen rövid lett volna, vagy csak azzal telt el az idő, hogy megpróbáltam átszámolni az eurót forintra?

Mivel jó kislány voltam, megajándékoztam magam egy „doggy treat”-tel. Vettem egy Wizzair macit emlékül az első önálló repülésre. Merthogy az első mindig egy kicsit ijesztő és mindig egy kicsit misztikus. Qrva drága volt, de megérte. Majd még egyet. Az első „igazi” után.  Mert megérdemlem.

 

1 Comment (+add yours?)

  1. Anya
    Apr 06, 2010 @ 19:50:11

    Hát…végülis, ha minden volt félélmet egy megajándékozással el lehet “intézni”,nem is olyan rossz, nem? Nem tudom…biztos nem volt kellemes, de egyszer meg kellett neki lenni.nem is gondoltam volna ,hogy ennyire zavar, az egyedül repülés.A következő már jobb lesz ,meglásd! Puszmancs!
    Anya

    Reply

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

%d bloggers like this: