Magyar gyermek románul

 

 

„Verekedni jól verekedtünk, de hogy egy egész országot hozzánk csatoljanak…” – mondja az egyszeri székely bácsi (szerintem nagyon egészséges szemlélettel) Trianon után. Sírni azt lehet nyugodtan, meg árpádsávot is lobogtatni, de a tényen, hogy kaptunk egy adag eltévedt Dâmboviţa partit a nyakunkba, semmit nem változtat.

Erdélyben szültettem, és semmi kifogásom ellene. Nagyon szeretem a földemet, és biztos vagyok benne, hogy a havasalföldi is az övét. Külföldön csak néha szoktam elhúzni a számat, amikor valaki megkérdezi, hogy nálunk van-e áram. Vagy hátrább lép, és önkéntelenül a zsebéhez nyúl, mikor meglátja a híres-hírhedt piros útlevelet. (Ilyenkor hálás vagyok az EU-nak, hogy mégis bevettek minket…). A románnal meg úgy vagyok, hogy ha már itt, akkor muszáj.

Hét éves koromig egy árva szót nem hallottam románul. Miért nem tud mindenki az én nyelvemen? Mentségemre legyen, addig főleg Pesten laktam. Furcsa is volt nekem, amikor ide költözve úgy jártam az utcát, hogy csak ritkán értettem meg, ki mit beszél körülöttem. Nem értettem: ha ez Erdély, és itt mindig is három nyelvet beszéltek, akkor hol vannak a magyar, meg a német táblák? Le is vontam a következtetést: ha „Maros” Marosszék, az én nevem pedig Székely, akkor márpedig sarkat tövig földbe, és „oláhul” egy árva szót se. Jöttek is a pofonok, Vásárhely az már csak ilyen, de ez meg csak arra volt jó, hogy még inkább megmakacsoljam magam. Anyukám is próbálkozott, minden reggel iskolába menet, de a válasz poroszos következetességgel mindig magyarul jött. Hogyaszongya: márpedig én magyar gyerek vagyok, velem tessék szépen magyarul beszélgetni. Aztán hogy mezőségi, vagy gyergyói tájszólásban, az már ugyan nem érdekel. Magyar legyen, hogy a csíki rézangyalát nekije! Meg aztán, milyen nyelv az olyan, ahol asztalnak, füzetnek neme van, és olyanok a szavak, hogy egymás után teszel négy magánhangzót és még helyes is (lásd: oaie).

Aztán felnőttem, és felkerültem Kolozsvárra. Román egyetemre. Ahol még az (állomosított magyar) fű is román, s a kutya is vlahul ugat… Körbenéztem, s megsunytam magam. Volt nekem elég bajom az ezer oldalas házi olvasmányokkal, kell a nyavalyának mellé még a cirkusz is. Volt az elején szívatás, ott piszkáltak, ahol értek, de a végén valaki mindig lefordította-rajzolta, amit éppen nem értettem. Én meg szép lassan megtanultam románul. Ha nem is annyira, mint a nagymamám, aki tősgyökeres magyar létére is anyanyelvi szinten beszéli, de azért értek már annyit, hogy eligazodom. Sőt, minő szomorúság, a szaknyelvet bizony így beszélem. De nem baj. Lesz majd időm megtanulni a magyart is. Persze, környezetemnek ezek után is „secuianca/unguroaica” vagyok, de ez jól van így. A minap viszont bakiztam, és megkaptam egyik „kedves” csoporttársamtól: „Két éve románok közt élsz, s még mindig nem tudsz románul?!”. Meglepődtem: pedig én igazán próbálkozom. Hol van akkor a hiba? Bennem?  Miért hibázik a bukaresti képviselő is, ha az egyeztetésről van szó? (Mármint amellett, hogy nálunk az nincs.) Miért hibázik a román szakos, magyar anyanyelvű tanár – akaratlanul is? Miért utálja az öcsém zsigerből ezt a nyelvet, amit amúgy születése óta hallhatott? Miért tanulok meg még olaszul is könnyebben, mint románul? MIÉRT?

 

A választ a Krónika tegnapi glosszájában véltem felfedezni, amiből idéznék is, ha nem bánja a kedves szenvedő (bár aki olvasta eddigi bejegyzéseimet, már hozzászokhatott bőbeszédűségemhez):

„… Bukaresti barátaink értelmiségi barátai is csak hümmögtek, amikor kiderült, az akkor zsenge hároméves Zsófiról, hogy egy kukkot sem tud románul. (…) Zsófi meg úgy járt, hogy amikor összekerült a bukaresti barátok barátainak román csemetéivel, leszögezte, hogy nem tud velük játszani, mert ő egy gyerek, a többiek meg románok.”

 

Na ez az, amikor azt mondom, ez nem a mi revizionista törekvéseink egyik megnyilvánulása, hanem természet rendje. Mert mit tud a hároméves Trianonról, kommunizmusról (ami csak úgy mellékesen románt, magyart egyaránt megalázott és kerékbe tört)? Meg hogy egyáltalán: mindent vissza. Ő nem tud még ilyenekkel takarózni.

 

Már csak akkor szégyellem kissé magam, amikor családunk kétéves örökbefogadottja a beilleszkedési problémái, a hozott (valós, vagy általunk, felnőttek által belemagyarázott) sérülései, fájdalmai és beszédhibái mellett, megtanult magyarul. Két hónap alatt. És neki nem jelent gondot az édesanyjával és az ovis társaival magyarul, az édesapjával meg románul beszélni. És egyik csoporttársamnak sem jelentett gondot felhívni, és azt mondani: „Szia Kata! (szép hangsúlyos magyar „a”-val) Kellemes karácsonyi ünnepeket! Hogy vagy?”

Advertisements

Alice in PC Land

 

A számítógépek manapság hülyebiztosak. Legalábbis papíron. Nos, akkor ez az Alice egy született számítógép zseni. 

A dolog úgy kezdődött, hogy anno nagyon sok évvel ezelőtt összejöttem egy infóssal. Tulajdonképpen nem azért, mert hogy infós, csak így jött össze.  Nos, e kedvenc infósom – hogy geek terminológiával éljek – egy gamer volt. Ez azt jelenti, hogy az elvonási tünetek teljes klinikai tárházát felvonultatta, ha elvették az áramot, vagy valamilyen egyéb okból kifolyólag fel kellett állnia a géptől. Az én gépimádatom is mellette kezdődött, pontosabban akkor, amikor egyszer felmentem megetetni, és az első lépés az volt, hogy ki kellett halásznom a különböző alkatrészek közül. Talán ezért is kedvelem annyira a HOG (Hidden Object Game) műfaját. (Arról nem is beszélve, hogy bevallom, a való világban is gyakran gyakorlom, mikor az ágy alatt levő doboz (x3)-ból vadászom elő a vonalzómat.

És úgy folytatódott, hogy mivel nincs internetem (gonosz az apám, és csak a dolgozó szobában van), ezért nem tudom frissíteni a vírusölőt. Aminek az lett az eredménye, hogy tegnap előtt második legjobb barátom felmondta a szolgálatot. Mindenestől… Kétségbe esetten hívtam fel Ludmillát, hogy bár mindent megpróbáltam, az újraélesztés nem járt sikerrel. Sőt! Még arra sem reagált, amikor kilógattam az erkélyről. Kedvenc libám erre fogta magát és átrepült, hogy most már ketten körözhessünk kétségbeesetten a gép körül. Aztán jött a mentőötlet: szedjük ki a hardot!

Műtősköpeny fel, bemosakodás, fertőtlenítés, csavarhúzó. Szép sorjában kikerültek a Doboz (Doboz dobosis) csavarjai, és feltárult a gép belseje. Elkerekedett szemekkel bámultunk befelé, megbűvölve a különböző ketyerék sokaságától. Madzagok lógtak minden elképzelhető helyen (sőt az elképzelhetetleneken is), fényes zöldes-sárgás lapok (Chip chipus, Alaplapusz fontosix, stb.), ventillátorok (Ventillátor lehűtix) és megannyi beazonosíthatatlan izé. Gondterhelten vakargattuk is a fülünk tövét, hogy erről anno nekünk nem beszéltek. És a fiúk keze között (Ludmillának is voltak infósai) valahogy minden egyszerűnek tűnt. Ellágyulva idéztük fel, milyen jól is állt a kezükben a csavarhúzó, és milyen csodálatos sebességgel tudták becsavarozni azt a sok szép csavart.

Bevallom, vérszemet kaptunk. Annyi minden izé van egy ilyen cuccban, egyszerűen lehetetlen nem szétszedni. Tehát egy jól ismert Dexter’s Laboratory felkiáltással kicsavartam minden egyes csavart, gondosan ügyelve arra, hogy minden nagyobb vasdarab mellé odakerüljenek a járulékos csavarok. Biztos, ami biztos alapon. Aztán egyszer csak kész! Elfogytak a csavarok, és szegény gépnek már majdnem csak a váza maradt. A sok piszmogás eredményeként ugyanis már csak a legnagyobb ketyere (azt hiszem pont az alaplap, de ki tudja) maradt bent, mert nem mertem kiráncigálni a videó kártyát és alatta még pont volt egy csavar.

Ragyogó szemekkel néztük a művet, és büszkén ráztunk kezet: lám lám, mi is meg tudjuk csinálni. Rekordidő alatt szétszedtük ezt a szép nagy gépet, és még csak fiú sem kellett hozzá. Nos elárulom, nem tartott sokat az örömünk: Ludmilla ugyanis felfedezett egy tenyérnyi piros kábelt (Kábelusz kiakasztix), ami valahogy sehova sem illett… Amiből hirtelenjében Houdini ügyességgel kettőt varázsolt. Na ez volt az a pillanat, amikor bepánikoltam. Úr isten! Nyakamon a stresszió, és még le kell adnom egy adag dolgozatot is. És mint értelmes nő, a legfontosabb adatok a desktopon! Fejemben felcsengett Dare figyelmeztetése: a desktop dísznek van, a back-up disc pedig a legjobb dolog, ami egy átlag felhasználóval történhet. Nekem pedig olyan nincs! Szinte nyüszítettem, és lelki szemeim előtt már láttam, ahogy minden vizsgámon elvágnak, én meg magas ívben repülök az egyetemről. Hát nem volt épp egy kellemes vízió…

Remegő kézzel felhívtam hát az illetékes Mágust és a csillagokat is leígértem neki az égről, csak csináljon valamit:

–         Kíváncsi vagyok hogy ment 😛 Írd majd meg.

–         (…) Ha már itt tartunk, melyik kábelt hova kell dugni??

–         Minden csak egy helyre talál. Vigyázz, mert nem lehet menteni a cuccaidat, ha netalán azt mondják, hogy format C 😛 Amúgy melyik kábellel nem boldogulsz?

–         Amelyik színes XD

–         😀 a vége a fontos nem a színe. 😛

–         De a piros vagy a fekete? Esetleg a zöld? :S Most például a floppy meghajtót próbálom visszalökdösni, miután rájöttem, hogy nem tudom kihúzni, mert kábelek is járnak hozzá. 😀

–         😀 elnézegetnélek egy ilyen művelet közben

A végén úgy döntött, inkább jobb lesz, ha lejön, még mielőtt valami maradandó kárt teszek szegény páciensben, aztán némi szöszmötölés után működőképessé tette.

Adataim megvannak. A játékok is. Sőt, miután apa felvitte az infósaihoz, mostmár az összes muszály-program is rajta van.

Így utólag már csak egy kérdésem maradt:

Miért van az, hogyha egy infós ráteszi a kezeit a gépedre, akkor mindig marad egy marék csavar?

P.S. : valaki ad egy laptopot? Nagyon kíváncsi vagyok milyen belülről!

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.