Magyar gyermek románul


 

 

„Verekedni jól verekedtünk, de hogy egy egész országot hozzánk csatoljanak…” – mondja az egyszeri székely bácsi (szerintem nagyon egészséges szemlélettel) Trianon után. Sírni azt lehet nyugodtan, meg árpádsávot is lobogtatni, de a tényen, hogy kaptunk egy adag eltévedt Dâmboviţa partit a nyakunkba, semmit nem változtat.

Erdélyben szültettem, és semmi kifogásom ellene. Nagyon szeretem a földemet, és biztos vagyok benne, hogy a havasalföldi is az övét. Külföldön csak néha szoktam elhúzni a számat, amikor valaki megkérdezi, hogy nálunk van-e áram. Vagy hátrább lép, és önkéntelenül a zsebéhez nyúl, mikor meglátja a híres-hírhedt piros útlevelet. (Ilyenkor hálás vagyok az EU-nak, hogy mégis bevettek minket…). A románnal meg úgy vagyok, hogy ha már itt, akkor muszáj.

Hét éves koromig egy árva szót nem hallottam románul. Miért nem tud mindenki az én nyelvemen? Mentségemre legyen, addig főleg Pesten laktam. Furcsa is volt nekem, amikor ide költözve úgy jártam az utcát, hogy csak ritkán értettem meg, ki mit beszél körülöttem. Nem értettem: ha ez Erdély, és itt mindig is három nyelvet beszéltek, akkor hol vannak a magyar, meg a német táblák? Le is vontam a következtetést: ha „Maros” Marosszék, az én nevem pedig Székely, akkor márpedig sarkat tövig földbe, és „oláhul” egy árva szót se. Jöttek is a pofonok, Vásárhely az már csak ilyen, de ez meg csak arra volt jó, hogy még inkább megmakacsoljam magam. Anyukám is próbálkozott, minden reggel iskolába menet, de a válasz poroszos következetességgel mindig magyarul jött. Hogyaszongya: márpedig én magyar gyerek vagyok, velem tessék szépen magyarul beszélgetni. Aztán hogy mezőségi, vagy gyergyói tájszólásban, az már ugyan nem érdekel. Magyar legyen, hogy a csíki rézangyalát nekije! Meg aztán, milyen nyelv az olyan, ahol asztalnak, füzetnek neme van, és olyanok a szavak, hogy egymás után teszel négy magánhangzót és még helyes is (lásd: oaie).

Aztán felnőttem, és felkerültem Kolozsvárra. Román egyetemre. Ahol még az (állomosított magyar) fű is román, s a kutya is vlahul ugat… Körbenéztem, s megsunytam magam. Volt nekem elég bajom az ezer oldalas házi olvasmányokkal, kell a nyavalyának mellé még a cirkusz is. Volt az elején szívatás, ott piszkáltak, ahol értek, de a végén valaki mindig lefordította-rajzolta, amit éppen nem értettem. Én meg szép lassan megtanultam románul. Ha nem is annyira, mint a nagymamám, aki tősgyökeres magyar létére is anyanyelvi szinten beszéli, de azért értek már annyit, hogy eligazodom. Sőt, minő szomorúság, a szaknyelvet bizony így beszélem. De nem baj. Lesz majd időm megtanulni a magyart is. Persze, környezetemnek ezek után is „secuianca/unguroaica” vagyok, de ez jól van így. A minap viszont bakiztam, és megkaptam egyik „kedves” csoporttársamtól: „Két éve románok közt élsz, s még mindig nem tudsz románul?!”. Meglepődtem: pedig én igazán próbálkozom. Hol van akkor a hiba? Bennem?  Miért hibázik a bukaresti képviselő is, ha az egyeztetésről van szó? (Mármint amellett, hogy nálunk az nincs.) Miért hibázik a román szakos, magyar anyanyelvű tanár – akaratlanul is? Miért utálja az öcsém zsigerből ezt a nyelvet, amit amúgy születése óta hallhatott? Miért tanulok meg még olaszul is könnyebben, mint románul? MIÉRT?

 

A választ a Krónika tegnapi glosszájában véltem felfedezni, amiből idéznék is, ha nem bánja a kedves szenvedő (bár aki olvasta eddigi bejegyzéseimet, már hozzászokhatott bőbeszédűségemhez):

„… Bukaresti barátaink értelmiségi barátai is csak hümmögtek, amikor kiderült, az akkor zsenge hároméves Zsófiról, hogy egy kukkot sem tud románul. (…) Zsófi meg úgy járt, hogy amikor összekerült a bukaresti barátok barátainak román csemetéivel, leszögezte, hogy nem tud velük játszani, mert ő egy gyerek, a többiek meg románok.”

 

Na ez az, amikor azt mondom, ez nem a mi revizionista törekvéseink egyik megnyilvánulása, hanem természet rendje. Mert mit tud a hároméves Trianonról, kommunizmusról (ami csak úgy mellékesen románt, magyart egyaránt megalázott és kerékbe tört)? Meg hogy egyáltalán: mindent vissza. Ő nem tud még ilyenekkel takarózni.

 

Már csak akkor szégyellem kissé magam, amikor családunk kétéves örökbefogadottja a beilleszkedési problémái, a hozott (valós, vagy általunk, felnőttek által belemagyarázott) sérülései, fájdalmai és beszédhibái mellett, megtanult magyarul. Két hónap alatt. És neki nem jelent gondot az édesanyjával és az ovis társaival magyarul, az édesapjával meg románul beszélni. És egyik csoporttársamnak sem jelentett gondot felhívni, és azt mondani: „Szia Kata! (szép hangsúlyos magyar „a”-val) Kellemes karácsonyi ünnepeket! Hogy vagy?”

3 Comments (+add yours?)

  1. Tazmeen
    Jun 18, 2010 @ 11:54:31

    FIAIÉI!

    Ezt add össze….😛

    Reply

  2. Anya
    Jul 05, 2010 @ 19:25:43

    Ugayúgy élvezet volt olvasni, mint az elözőeket.
    Ugyanúgy egyetértek.
    Most viszont időhiány.Térfölösleg, mármint a virtuálisé.
    Ha hazajössz ízeire szedjük.De jó! tetszik!
    Pussz!
    Anya

    Reply

  3. lazac3
    Feb 10, 2011 @ 19:49:25

    Érdekes. Valahogy se Magyarországon nem románoztak le (meg nem tettek fel hülye kérdéseket), se itt Erdélyben nem bozgoroztak le (ha igen, akkor én nagyon szivesen el is felejtettem).
    Pedig: román nevem van, részben román-örmény (?) származásom, románul rosszul beszélő (gyenge nyelvérzékből), magyar vagyok. Gyakorlatilag kisebbségben kisebbség.
    Egy átlagos román hagyja, hogy motyogjak románul. Egy magadfajta románul beszélő magyar kinevet, ha hall románul beszélni😛. Ennyi…

    Más dolog.
    Romániától nem kaptam soha lehetőséget, hogy versenyezzek középiskolásként. Egy buta tantárgyverseny jutott csak, amire kevés esélyem volt, mert szarul fordították le a tételeket. Amúgy is utálom az elméleti versenyeket.
    Magyarországi versenyeken ellenben részt vehettem. Volt csúnya leégés, volt néha valami sikerem is. Részt vehettem több kutatótáborba, középiskolás éveim legszebb pillanatai Magyarországhoz köthetők. Barátokat találtam, tanultam, szórakoztam…nem keveset.
    Hülyék vannak. De szóba se álltam velük. Mindenki azt kap amit keres. Lehetőségeket meg kell ragadni, a hülyeséget el kell engedni…ennyi.

    DE NEM ÁLLANDÓAN PANASZKODNI.
    Hülye Jobbik…hülye Orbán…miért van állampolgárság…miért nincs állampolgárság…táposok…nagymagyarok…csúnyán beszélnek…buzisan beszélenk…románoznak…székelyeznek…buzik…nem buzik…és újra csak táposok…
    Szerintem ki kell használni a lehetőségeket, mert vannak, mivel két államhoz is tudom kötni magam…az hogy mi magyarságunk megörzéséhez többet kell tegyünk mint az Anyaországiak, hát azzal a pozitív dologgal jár, hogy megóvjuk nyelvünket az ocsmány multi-kulti elemektől.

    Reply

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

%d bloggers like this: