Multi-Kulti Halal Hami

Tegnap olyan érdekes shish kebab-ban volt részem, gondoltam, megér egy misét.

Felfedeztem egy helyet ami igazán… multikultúrális:

 – a hely törökös neve hindi-szerű betűkkel van jegyezve

– az ablak meg három nyelven is kitapétázva, hogy akkor ott a hús halal és erről a németországi muszlimok szövetsége (vagy mi…) kezeskedik.

Ehhez képest, amikor beléptem, az első dolog amin megakadt a tekintetem az volt, hogy itt alkoholt is árulnak. Pedig az utolsó információim szerint az haraam (vagy én állhatok be a vahhabiták soraiba vendég előadónak?). Amikor már a „bobotează” (valami román házszentelés-féle, ha jól tudom) nyomait is felfedeztem a falon, végképp sikerült meglepődnöm.

Inkább lássuk a konyhát. A kenyerük finom, bár üresen 2,50, ami kész rablás. Már csak annyi a kérdésem, hogy az a hús tényleg halal volt-e vagy sem. Mert így a sörrel a menüben eléggé hiteltelennek tűnik az az okmány a falon.

És az Ali Baba még mindig zárva, pedig már egy jó hónapja meg kellett volna nyíljon. Kezdek aggódni értük. Ali Baba bácsi tessenek visszajönni! Hol fogok én ezután finom török teát inni, békében-nyugalomban a falafel mellé? És hol tudnánk még olyan jó pletyka-szessziókat szervezni a lányokkal, mint Önnél? És hol máshol is lehetne még olyan finom a tavuk shish?

U.I.: A valóság kedvéért azért hozzátenném, hogy bár a menüben valóban szerepelt két féle (normál, tehát nem alkoholmentes) sör is, a hűtőszekrényben nem láttam, hogy lett volna. Ugyanakkor még mindig elgondolkodtatónak tartom a dolgot.

U.I.2: (Apum megjegyzésére reagálva – és olvasóim bocsánatáért esedezve) Ez a kis szösszenet valóban nem üti az eddigi bejegyzések szintjét, de sokkal inkább készült meglepett kérdésnek (mitől halal a hala és főleg ki kaphat ilyen típusú engedélyt.), mint bejegyzésnek.

Kis arab szótár

 1. halal: az iszlám törvényekkel megegyező, megengedett dolgok. Nem csak az ételekre használják, hanem a viselkedéstől kezdve az öltözködésig mindenre.

 2. haraam: a halal ellentéte, vagyis mindaz amit az iszlám előírásai tiltanak

3. vahhabiták: az 1700as években élt Muhammad Ibn Abd-al-Wahhab muszlim jogtudós követői. Tanainak jellegzetessége az iszlám legszigorúbb, puritán értelmezése, az iszlám kezdeti szakaszához való visszatérésre való törekvés. Legtöbb követője Szaud-Arábiában van.

Bazár

Amikor annak idején életemben először léptem át kelet kapuját, teljesen meg voltam győződve arról, hogy messze többet tudok a keleti emberekről, mint a turisták 90%-a. Lenyűgözött a törökök kedvessége, a nyugalom és a mosolygós arcok. És annak ellenére, hogy elég sok minden bosszantott (kísérő tanárok és társaik), életem egyik legszebb négy napja volt, amit ott eltöltöttem.

A vásárlás nagy élmény volt számomra.

Mikor kedves barátnőmmel (hazai raháton felnőve) elbizonytalanodtunk az édességboltban, a tulaj, egy kedves öreg, szakállas bácsi a kezünkbe nyomott egy-egy hatalmas doboz édességet, hogy „Tessék. EZ a rahát. És lokum-nak hívják.” Azóta is egyik legkedvesebb édességeim közé tartozik, mindenkinek őszintén ajánlom a diós, mandulás, pisztáciás változatokat. A rózsás valahogy „eredetiben” sem tudott meggyőzni…

Vettem egy kelim-et is, ami egy olyan falvédőszerűség. A Van tó környékéről származik, és büszke vagyok arra, ahogy fél óra alatt sikerült viszonylag elfogadható árra lealkudnom az amúgy borsós összeget, amit kértek érte. A dolog úgy kezdődött, hogy a fiatal szőnyeges – aki Brad Pitt-ként mutatkozott be – kedvesen beinvitált a boltjába, ahol egymás hegyén-hátán feküdtek a különbnél-különb szőnyegek. Kikiáltott egy arra ténfergő „szolgafiúnak”, aki nemsokára gőzölgő almateával és finom raháttal tért vissza. Ameddig én a pici díszes pohár forró tartalmát próbáltam iható hőmérsékletűre hűteni (habár a boltos úgy forrón nyeldekelte), ő egyenként kiteregette elém a csodaszép kelimeket és szőnyegeket, mindenikről mesélve. Így tudtam meg például, hogy melyik jelkép mit jelent a szőnyegen, és hogy készítésük ma is a nők exkluzív területe. A minták pedig sokszor anyáról lányára szállnak, de a házasságok révén egyes, kivételesen ügyes kézimunkások remekbe szabott mintái hirtelenjében divatosakká válnak, és elterjednek az egész környéken. Csodálatos műveket láthattam, finom gyapjú kelimeket, hatalmas, több évi munkával bogozott perzsaszőnyegeket. Láthattam 70-80 éves szőtt csodákat is, amik mellé minisztériumi pecsét jár és több oldalas papír, hogy mihez kezdjen velük a szerencsés milliomos, aki meg tudta venni őket. Azt is megmutatta, hogyan javítják ki a molyrágta, időkoptatta anyagokat. Legnagyobb kedvenceim egy kelim és egy szőnyeg voltak. Sajnos ez utóbbiról krokodil könnyek mellett ugyan, de le kellett mondanom. Feltételeztem ugyanis, hogy az ár egyenesen arányos a mérettel, márpedig ez tényleg nagy volt. Még ma is emlékszem rá… Csodaszép púderkék színe volt, pávakék, indigó és fehér növényi motívumokkal díszítve. Már akkor eldöntöttem: ha hamarabb nem is, de a kelengyémben biztos lesz egy ilyen! (Még szerencse, hogy nem nekem kell elkészítenem… Bajban lennék…)

A kelimet viszont begyűjtöttem! Fondorlatos akcióra volt szükség, habár az ára láttán (340 dollár) nem esett nehezemre nagyokat sóhajtozni és sápítozni. Fehér gyapjúból készült, a díszítése meg fekete és vörös. Kérdésemre elmagyarázta, hogy a rajta fellelhető szimbólumok a család védelmét, gyermekáldást, és a ház férfiainak erejét, nemességét hivatottak szolgálni. Az alku önmagában véve azt jelentette, hogy lány vagyok, szép vagyok, fiatal és magyar (Attila pasa! Attila pasa!), na meg diák is, ergo megérdemlem. És még akkor ráteszünk egy adagot, mivel aznap az első vásárló vagyok és a fiatalságom szerencsét hivatott hozni (elég babonás társaság…), na meg „fisibilillah”, szóval kiegyeztünk 43 dollár 30 dinárban. Boldogan adtam oda vagyonkám utolsó csengő darabját is, és boldogan szorítottam magamhoz a kis barna csomagot. Még az sem vette el a kedvemet, hogy a tanáraim majdnem leharapták a fejemet, amiért úgy eltűntem. Kedves sofőrünk pedig, egy aranyos öregúr pedig gratulált a vásárhoz és megdicsért, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült ennyire lealkudni. Apának persze – lévén jó adag iróniával áldotta meg a fennvaló – erről kicsit más volt a véleménye, de én továbbra is fenntartom, hogy megérte.

Tavaly nyáron már volt szerencsém a Maghrebbe is ellátogatni, így belekóstolhattam a valamivel autentikusabb arab életbe is, persze azért turistára szelídítve. (Kultúrsokkban is volt részem, de ez most nem ide tartozik. Talán majd máskor.) Minden esetre egy arról- felől való barátom felvértezett egy jó adag információval, hogy azért hazakerüljek, így kaptam egy „vásárlási egyenletet” is:

ÁR / 2 és onnan alkudni

Azt már elfelejtette mondani, hogy persze, ez egy egyenlet, de kell hozzá egy jó adag bőr is a képre… Mert valahogy így zajlik a bazáros élet:

Szorozva az éppen aktuális sikátor boltosainak számával, akik a világ minden nyelvén próbálkoznak, és néha komolyan aggasztóak… Jobbra-balra rángatnak, és erősködnek és mondanak és mondanak és mondanak és mondanak és….

Bizony beadtam a derekamat és kiadtam 45 dínárt egy ruháért, csak hagyjanak már békén.

Ritkán szoktam hiányát érezni a férfiaknak, de a tunéziai bevásárlás az a pillanat volt, amikor szívesen felvettem volna egy csadort (a +40 fok ellenére is) és hagytam volna, hogy ők oldják ezt meg…

A legjobb, amit ajánlani tudok, hogy ha már autentikus vásárlási élmény címén élnünk kell a bazár nyújtotta lehetőségekkel, akkor:

1. Egyszer mindenképp nézzük meg a boltokban az árakat, mert kedves testvéreink szeretik hülyének nézni az embert. Ja, és minél távolabb kerülsz a szállodáktól és turisztikai pontoktól, annál alacsonyabbak az árak – viszont egyenesen nő azon egyének száma, akik legjobb esetben csak franciául tudnak.

2. Menjünk délben, amikor még ők is bágyadtak és minden valószínűség szerint a boltosoknak legalább fele békén hagy…

Persze előnyei is vannak ennek az igen csak … marasztaló vendégszeretetnek: Tuniszban kinéztem egy apró ezüst szobrocskát. ami egy sivatagi rókát (fenek/fanek) ábrázolt. Egyéb, rajtam kívülálló okok miatt nem tudtam megvenni, de Sousse-ban is körülnéztünk anyukámmal. Egy boltban lerajzoltam, hogy mit keresek, erre a boltosok leültettek, egyikük meg körbefutotta a fél bazárt és más boltosokat hozott magával, akiknek a portékája hasonlított az általam keresettre. Szóval így is lehet vásárolni. Igazán bevezethetnék nálunk is. Képzeld el: belépsz a plázába egy képes listával, és szépen eléd hozzák a kívánt dolgokat, ráadásul a te méretedben. Jobb helyeken itt is szokás, csak azt éppen nem tudjuk megengedni magunknak…

3. Vegyél be egy nyugtatót. Minden második boltos meg fogja ugyanis kérdezni, hogy mennyibe kerülsz, de még ha komolyan is gondolnák, eszükbe nem jutna bántaniuk. Esetleg kérnek egy közös képet, amit ha már megígérted, akkor illik el is küldened nekik. Még árleszállítást is kaphatsz a két szép szemedért, aminek ha kevésbé vagy cinikus mint egyes ismerőseim, akkor még örülsz is.

Extrém sportot kedvelőknek: fesd meg a hajad platina szőkére és tegyél kék kontaktlencsét. Hazakerülsz. Egyben. Csak lényegesen nehezebben…

Kalandozások a kolozsvári arábiában

Ha az ember lánya arra vágyik, hogy 20-30 lejből megismerkedjen az arab mindennapokkal, nos elárulom: még csak Kolozsvár főterét sem kell elhagynia.

Első kultúrsokkom elsős koromban volt, mikor az évfolyamtársaim meghívtak ebédelni egy török (100% halal) étterembe. Lévén az utcámban van, és én mindig is szerettem az egzotikus dolgokat, már előtte is kinéztem, sőt, egyszer már voltam is ott Ludmillával. Akkor még egy lerobbant kis lokál volt, ahova kevesen jártak. Az átépítés után meg már nem mertem átlépni a küszöbét. Nem azért, mert leharapták volna a fejemet, csak valahogy soha egy árva nőt sem láttam, nem hogy ráadásul fehéret. (Azóta a női kar is megjelent, sőt, a keresztények is felfedezték maguknak a helyet, mert olcsó, és rengeteg kaját adnak.) Szóval a meghívásra nyeltem egyet, és elfogadtam. Mindez kicsit talán megható is volt, meg jól esett. Körülbelül az ajtóig.

Bent már kiderült: a szakácsnőket leszámítva én vagyok az egyetlen nő a vendéglőben, arról nem is beszélve, hogy az egyetlen helyi. Virítottam is, mint egy hollywoodi neonreklám. Pláne, hogy három fiúval állítottam be, akik közül bár Kostas nem arab, annak is elmenne. A rendelés valahogy így zajlott:

 

–         Mit hozhatok?

(Hammed leadja a rendeléseket)

–          És a nő mit eszik? – kérdi a pincér, és fejével felém int.

    És Hammed leadja a rendelést. „Enyhén” meglepődtem. Tesséék? Én vagyok gyakorlatilag az egyetlen, aki tud románul, ehhez képest, mintha legalábbis néma lennék, hozzám sem szólnak. Mégis csak Európában lennénk… Arról nem is beszélve, hogy nem fizethettem ki a saját kajámat!

Sokkal később Tazmeentől kaptam választ kimondatlan kérdésemre: „Ne lepődj meg, három férfival állítottál be. Biztos azt gondolta, hogy egyikőjük a férjed, pláne, hogy gyűrűt hordasz. Az iszlámban meg a férfi kötelessége a feleség ellátása. Persze azért azt gondolom, mégiscsak megkérdeztek téged is, hogy mit kérsz.” Igen, gyorsan hozzá is teszem, még rendelés előtt Hammed kérdezte, hogy én mit szeretnék. Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy helyettem döntik el, mi legyen a tányéromon.

 

Ez azután még egyszer megesett, mondjuk, akkor még nyakatekertebb is volt a helyzet: egy franciaországi muszlim férfit és a lányát vittem el enni (miután halal étterem felől érdeklődtek). Először nem akaródzott elfogadni a meghívásukat, mert mégiscsak idegenek itt, biztos jobban is el tudnák költeni azt a pénzt, mint az én etetésemre. Utólag mégis úgy gondolom, hogy jól tettem, hogy elfogadtam, mert tudtam segíteni a rendelésnél.

Ami egy paródiába is beillett volna:

  1. Az illető úr három nyelvet beszél: arabot, franciát és angolt
  2. A pincér (tulajdonos) viszont csak törökül és románul tud.

A rendelés meg úgy nézett ki, hogy az úr kapott egy menüt (hármunknak), én lefordítottam, hogy mit ír, a rendelés meg úgy zajlott hogy:

–         Az úr megkérdi – angolul – a tulajt, hogy beszéli-e az ő nyelveit

–         Én ezt lefordítom románra, majd a választ vissza angolra, miközben a két férfi következetesen csak egymást nézte. Ugyan ilyen módon lezajlik a kötelező köszöntés és az egymás hogyléte felől való udvarias kérdezősködés, majd a rendelés.

Nem igazán értettem, hogy ha már tényleg ennyire nem tudnak kommunikálni, akkor miért kell ilyen süket-néma párbeszédet folytatni, ha egyszer én is ott vagyok. Aztán elkönyveltem magamban, hogy mégsem hagyatkozhat egy férfi egy nő segítségére még akkor sem, ha gyakorlatilag csak mutogatni tudna arra, amit rendelni szeretne… (De legalább a sorba – eltaláltad, ez a román „ciorbă”, csak disznó nélkül – arabul és törökül is ugyanaz.) Kellemes meglepetésként ért viszont, hogy életemben először nem éreztem siettetve magamat csak azért, mert az utolsó vendégek voltunk. Inkább a tulajdonos ismerősei ültek addig, ameddig mi kényelmesen megvacsoráztunk, és megbeszéltük a dolgainkat. És úgy visszagondolva, néha egyáltalán nem bánnám, ha lenne mellettem egy férfi, aki elrendezi helyettem az ilyen dolgokat. Én például soha nem tudom, mit tegyek, ha szükségem van pincérre, mert nem merem hívni. Főleg ha férfi és még arab/török is. Nem igazán tudom miért, de elég hamar bele tudok simulni ebbe a környezetbe, talán mert igazából fiú haverok ide vagy oda, legbelül egy nyuszika vagyok.

 

A harmadik és egyben totális kultúrsokk ma este ért. Atmane meghívott egy kávézóba Hollandia – Uruguay meccset nézni egy békés kis vízipipázgatás mellett. Ehhez képest felmentem a lépcsőn és hírtelenjében úgy éreztem: több ezer kilométert repültem és ez már biztos nem Európa. Alig pár száz méterre vagyunk Kolozsvár főterétől, ehhez képest mindenütt kényelmes díványok és óriási párnák… A tévé arabul közvetíti a meccset, mindenki arabul beszélget, és az egész helységben van összesen egy nő a vendégek között… A szemem valószínűleg tányér méretűre kerekedett (amúgy is nagyok, szóval ez nem is olyan nehéz), és tanácstalanul álltam egyik lábamról a másikra, hogy úristen, én meg hol vagyok?! Szerencsére hamar felfedeztem Atmanet, így viszonylag nyugodtan odatrappolhattam hozzá… és három másik haverjához. Gyorsan leültem és iciri-picire húztam magam, miközben azon gondolkodtam – leszámítva, hogy egy halom idegen férfival ülök este tízkor egy idegen helyen (ami önmagában véve is „kicsit” visszás), vajon a ruhám elég decens-e?  És hálát adtam magamban, hogy mégsem festettem pirosra az ajkaim… Alhamdulillah! Szerencsére VB alatt a tévén a lényeg és nem azon, hogy kihez ki jön. Félidőben meg be lehetett mutatkozni, ami igazából megint a kihagyásommal történt. Atmane bemutatott a többieknek, majd mindegyikük nevét elmondta nekem. Én meg békésen mosolyogtam és elhadartam egy félhangos „salutîmiparebine”-t. Eldöntötték, hogy lehetetlen nevem van, nekem meg kiderült, hogy a Saed-et nem is olyan könnyű helyesen kiejteni. A nargilét meg inkább kihagytam, bár őszintén bevallva jómagam is hódolója vagyok. Először is, olyan lett volna, mint egy indirekt csók, amihez valahogy nem fűlött a fogam (na nem azért, mert Atmane ne lenne olyan ennivalóan édes és jóképű…), meg aztán úgy gondoltam, ha már én vagyok az egyetlen nő, akkor jobb, ha csak csöndben elszöszmötölök a mentateámmal. Persze sikerült jó pontot szereznem: nagy meglepetés volt, hogy tudtam, hogy éppen ki kivel játszik. (DUH! Egyetlen csapatnak van narancssárga meze, épp ma olvastam az előzetest az újságban, és különben is, ki van írva.) Sőt, hozzá is tudtam szólni a játékhoz.

Pl. kiemeltem, hogy bár a dél-amerikai focit bravúrossága miatt jobban szeretem az európainál, a holland csapat sokkal fegyelmezettebb és összeszedettebb az uruguay-i focistáknál. És annak ellenére, hogy született egy pár meglepetés az idei Vb-n (mégiscsak a legnagyobb esélyesek hulltak halomra, a hagyományos foci nemzetek szégyenletes játékot mutattak be – lásd Anglia (4-1), Argentína (4-0) vagy akár Brazília csúfos leszereplését), valószínűleg idén csak európai csapatok állnak majd a végső küzdelemben szembe egymással. Bejött. 

Lábjegyzet 1: Tessék szólni az illetékeseknek, hogy legközelebb ne a VB idejére tegyék a   szessziót, akkor talán még aktuális is volna a bejegyzés. Meg valószínűleg a   fiúk is értékelnék, hogy nem kell kompromisszumot kötni, úgyis az esetek többségében a könyv húzza a rövidebbet…

Lábjegyzet 2: Ne tessék aggódni, azon az ominózus meccsnézésen megjelentek kicsit később a lányok is, gyorsan át is ültem melléjük.

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.