Kalandozások a kolozsvári arábiában


Ha az ember lánya arra vágyik, hogy 20-30 lejből megismerkedjen az arab mindennapokkal, nos elárulom: még csak Kolozsvár főterét sem kell elhagynia.

Első kultúrsokkom elsős koromban volt, mikor az évfolyamtársaim meghívtak ebédelni egy török (100% halal) étterembe. Lévén az utcámban van, és én mindig is szerettem az egzotikus dolgokat, már előtte is kinéztem, sőt, egyszer már voltam is ott Ludmillával. Akkor még egy lerobbant kis lokál volt, ahova kevesen jártak. Az átépítés után meg már nem mertem átlépni a küszöbét. Nem azért, mert leharapták volna a fejemet, csak valahogy soha egy árva nőt sem láttam, nem hogy ráadásul fehéret. (Azóta a női kar is megjelent, sőt, a keresztények is felfedezték maguknak a helyet, mert olcsó, és rengeteg kaját adnak.) Szóval a meghívásra nyeltem egyet, és elfogadtam. Mindez kicsit talán megható is volt, meg jól esett. Körülbelül az ajtóig.

Bent már kiderült: a szakácsnőket leszámítva én vagyok az egyetlen nő a vendéglőben, arról nem is beszélve, hogy az egyetlen helyi. Virítottam is, mint egy hollywoodi neonreklám. Pláne, hogy három fiúval állítottam be, akik közül bár Kostas nem arab, annak is elmenne. A rendelés valahogy így zajlott:

 

–         Mit hozhatok?

(Hammed leadja a rendeléseket)

–          És a nő mit eszik? – kérdi a pincér, és fejével felém int.

    És Hammed leadja a rendelést. „Enyhén” meglepődtem. Tesséék? Én vagyok gyakorlatilag az egyetlen, aki tud románul, ehhez képest, mintha legalábbis néma lennék, hozzám sem szólnak. Mégis csak Európában lennénk… Arról nem is beszélve, hogy nem fizethettem ki a saját kajámat!

Sokkal később Tazmeentől kaptam választ kimondatlan kérdésemre: „Ne lepődj meg, három férfival állítottál be. Biztos azt gondolta, hogy egyikőjük a férjed, pláne, hogy gyűrűt hordasz. Az iszlámban meg a férfi kötelessége a feleség ellátása. Persze azért azt gondolom, mégiscsak megkérdeztek téged is, hogy mit kérsz.” Igen, gyorsan hozzá is teszem, még rendelés előtt Hammed kérdezte, hogy én mit szeretnék. Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy helyettem döntik el, mi legyen a tányéromon.

 

Ez azután még egyszer megesett, mondjuk, akkor még nyakatekertebb is volt a helyzet: egy franciaországi muszlim férfit és a lányát vittem el enni (miután halal étterem felől érdeklődtek). Először nem akaródzott elfogadni a meghívásukat, mert mégiscsak idegenek itt, biztos jobban is el tudnák költeni azt a pénzt, mint az én etetésemre. Utólag mégis úgy gondolom, hogy jól tettem, hogy elfogadtam, mert tudtam segíteni a rendelésnél.

Ami egy paródiába is beillett volna:

  1. Az illető úr három nyelvet beszél: arabot, franciát és angolt
  2. A pincér (tulajdonos) viszont csak törökül és románul tud.

A rendelés meg úgy nézett ki, hogy az úr kapott egy menüt (hármunknak), én lefordítottam, hogy mit ír, a rendelés meg úgy zajlott hogy:

–         Az úr megkérdi – angolul – a tulajt, hogy beszéli-e az ő nyelveit

–         Én ezt lefordítom románra, majd a választ vissza angolra, miközben a két férfi következetesen csak egymást nézte. Ugyan ilyen módon lezajlik a kötelező köszöntés és az egymás hogyléte felől való udvarias kérdezősködés, majd a rendelés.

Nem igazán értettem, hogy ha már tényleg ennyire nem tudnak kommunikálni, akkor miért kell ilyen süket-néma párbeszédet folytatni, ha egyszer én is ott vagyok. Aztán elkönyveltem magamban, hogy mégsem hagyatkozhat egy férfi egy nő segítségére még akkor sem, ha gyakorlatilag csak mutogatni tudna arra, amit rendelni szeretne… (De legalább a sorba – eltaláltad, ez a román „ciorbă”, csak disznó nélkül – arabul és törökül is ugyanaz.) Kellemes meglepetésként ért viszont, hogy életemben először nem éreztem siettetve magamat csak azért, mert az utolsó vendégek voltunk. Inkább a tulajdonos ismerősei ültek addig, ameddig mi kényelmesen megvacsoráztunk, és megbeszéltük a dolgainkat. És úgy visszagondolva, néha egyáltalán nem bánnám, ha lenne mellettem egy férfi, aki elrendezi helyettem az ilyen dolgokat. Én például soha nem tudom, mit tegyek, ha szükségem van pincérre, mert nem merem hívni. Főleg ha férfi és még arab/török is. Nem igazán tudom miért, de elég hamar bele tudok simulni ebbe a környezetbe, talán mert igazából fiú haverok ide vagy oda, legbelül egy nyuszika vagyok.

 

A harmadik és egyben totális kultúrsokk ma este ért. Atmane meghívott egy kávézóba Hollandia – Uruguay meccset nézni egy békés kis vízipipázgatás mellett. Ehhez képest felmentem a lépcsőn és hírtelenjében úgy éreztem: több ezer kilométert repültem és ez már biztos nem Európa. Alig pár száz méterre vagyunk Kolozsvár főterétől, ehhez képest mindenütt kényelmes díványok és óriási párnák… A tévé arabul közvetíti a meccset, mindenki arabul beszélget, és az egész helységben van összesen egy nő a vendégek között… A szemem valószínűleg tányér méretűre kerekedett (amúgy is nagyok, szóval ez nem is olyan nehéz), és tanácstalanul álltam egyik lábamról a másikra, hogy úristen, én meg hol vagyok?! Szerencsére hamar felfedeztem Atmanet, így viszonylag nyugodtan odatrappolhattam hozzá… és három másik haverjához. Gyorsan leültem és iciri-picire húztam magam, miközben azon gondolkodtam – leszámítva, hogy egy halom idegen férfival ülök este tízkor egy idegen helyen (ami önmagában véve is „kicsit” visszás), vajon a ruhám elég decens-e?  És hálát adtam magamban, hogy mégsem festettem pirosra az ajkaim… Alhamdulillah! Szerencsére VB alatt a tévén a lényeg és nem azon, hogy kihez ki jön. Félidőben meg be lehetett mutatkozni, ami igazából megint a kihagyásommal történt. Atmane bemutatott a többieknek, majd mindegyikük nevét elmondta nekem. Én meg békésen mosolyogtam és elhadartam egy félhangos „salutîmiparebine”-t. Eldöntötték, hogy lehetetlen nevem van, nekem meg kiderült, hogy a Saed-et nem is olyan könnyű helyesen kiejteni. A nargilét meg inkább kihagytam, bár őszintén bevallva jómagam is hódolója vagyok. Először is, olyan lett volna, mint egy indirekt csók, amihez valahogy nem fűlött a fogam (na nem azért, mert Atmane ne lenne olyan ennivalóan édes és jóképű…), meg aztán úgy gondoltam, ha már én vagyok az egyetlen nő, akkor jobb, ha csak csöndben elszöszmötölök a mentateámmal. Persze sikerült jó pontot szereznem: nagy meglepetés volt, hogy tudtam, hogy éppen ki kivel játszik. (DUH! Egyetlen csapatnak van narancssárga meze, épp ma olvastam az előzetest az újságban, és különben is, ki van írva.) Sőt, hozzá is tudtam szólni a játékhoz.

Pl. kiemeltem, hogy bár a dél-amerikai focit bravúrossága miatt jobban szeretem az európainál, a holland csapat sokkal fegyelmezettebb és összeszedettebb az uruguay-i focistáknál. És annak ellenére, hogy született egy pár meglepetés az idei Vb-n (mégiscsak a legnagyobb esélyesek hulltak halomra, a hagyományos foci nemzetek szégyenletes játékot mutattak be – lásd Anglia (4-1), Argentína (4-0) vagy akár Brazília csúfos leszereplését), valószínűleg idén csak európai csapatok állnak majd a végső küzdelemben szembe egymással. Bejött. 

Lábjegyzet 1: Tessék szólni az illetékeseknek, hogy legközelebb ne a VB idejére tegyék a   szessziót, akkor talán még aktuális is volna a bejegyzés. Meg valószínűleg a   fiúk is értékelnék, hogy nem kell kompromisszumot kötni, úgyis az esetek többségében a könyv húzza a rövidebbet…

Lábjegyzet 2: Ne tessék aggódni, azon az ominózus meccsnézésen megjelentek kicsit később a lányok is, gyorsan át is ültem melléjük.

1 Comment (+add yours?)

  1. Tazmeen
    Sep 01, 2010 @ 21:30:22

    Oktoberben megyek haza egy nagyon kicsi idore, beulunk majd egy sorbara inshaAllah, mit szolsz?🙂

    Reply

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.

%d bloggers like this: