A nő, mint feleség

„Mint a szentek minden egyházában, az asszonyok hallgassanak az összejöveteleken. Nincs megengedve, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek, amint a törvény is mondja. Ha valamit tudni akarnak, kérdezzék meg otthon férjüket, mert asszonyhoz nem illik, hogy beszéljen az összejöveteleken. Vajon tőletek eredt Isten igéje, vagy egyedül hozzátok jutott el? Aki prófétának vagy lelki adományban részesnek tartja magát, vegye tudomásul, hogy amit írok, az az Úr akarata.” (1 Kor 14,33-37)

Folytatás…

„Nem engedem, hogy az asszony tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben.” (1 Tim 2,12)

Tegnap nagyon kemény kommentet kaptam. Habár nem tudom, kitől, biztos ismer, és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy az illető férfi. Őszintén, jobb szerettem volna, ha felvállalja a kilétét, de mivel egy smiley-val helyettesítette nevét, így a továbbiakban „Mosoly úr”-ként fogom emlegetni.

Nos, Mosoly úr kifejtette, hogy mivel körülbelül annyira vagyok kellemes személy, mint egy felbosszantott csörgőkígyó, ezért ne is várjam, hogy a férfiak nőként tekintsenek rám. Mivel nem voltam teljesen biztos benne, hogy pontosan értem a mondandóját, felolvastam azt apumnak, mire a válasz egy nagy bólogatás volt. Meg egy megjegyzés, miszerint ha egy hosszú, fárasztó nap után haza jön, itthon csendet és nyugalmat akar, nem pedig egy (kipihent, egész nap semmit tevő) hárpiát. Én meg házsártos lévén, természetesen az ő mondanivalóját is „félreértettem”, és kifejtettem, hogy lévén nem diplomás háztartásbelinek készülök, esetleg nekem is lehetnek majd hosszú és fárasztó napjaim. Hírtelen felindulásból küldtem is gyorsan egy üzenetet Mosoly úrnak, hogy árulja el, milyen is a jó nő? Vajon le kell e hajtanom a fejem és csendben maradnom akkor, amikor tudom, hogy többre vagyok képes, mint amit nekem „elrendeltek”?

Aztán elsírtam magam…

Nagyon keserűnek érzem a dolgot, mert ha már „idegenek” is mondják, akkor minden bizonnyal igaz a dolog. Márpedig nekem három unoka van a klántól előirányozva, és mostanában egyre gyakoribb a kérdés, hogy mikor megyek már férjhez. Mindez pedig úgy, hogy utána minden nő lekicsinylően legyint egyet, és vagy azt fejti ki, hogy „úgyis éretlen vagy, még tiszta szerencse, hogy a kérdés nem merül fel”, vagy „az ilyennek soha nem lesz se férje, se gyereke”. Én meg csak nyelek egy nagyot és keserűt, és elfordulok, nehogy lecsorduljon a könnyem. Persze, hogy nem merül fel. Elvégre barátom sincs. Erre meg hol a gúnyos félmosolyok jönnek, hol a „te vagy a hibás fiam” –féle kedveskedő megjegyzések. (Látod Tazmeen, itt is ölnek a szavak…)

Mert egy olyan, mint én, nem érdemel gyermeket… Mert egy olyan, mint én, nem tud szeretni. Mert nekem nem való a család…

Mert házsártos és gyerekes és rendetlen és önző és önfejű és makacs és csúfszájú és engedetlen és hisztis és hazug vagyok.

Mert nem értem meg az egyetlen jó tanácsot, amit anyám az esküvője előtt kapott: „Becsüld meg magad.” El is váltak.

„Fiam, a végén úgy jársz, mint én…” – Mondta számtalanszor anyám megtörten, szomorú arccal. Mert ha valaki nem jó feleség, ha valaki nem érti meg, hogy a férfiak hordozzák a világ terheit, akkor az egyedül marad. Mert a férfiak a csendes, engedelmes, szép nőket szeretik. Aki mindig igazat ad nekik, és soha nem lázad sem némán, sem hangosan.

Egyszer volt egy nyolc évvel idősebb barátom. Azt hiszem, az alatt a nagyon kevés idő alatt nagyjából boldog voltam. Mivel ő már jóval túllépte a gyerekkort, teljesen másképp viselkedett, így majdhogynem teljesen biztonságban éreztem magam mellette. A bökkenő az a nyolc kemény év volt, ami miatt – megint – megkaptam, hogy nem illünk mi egymáshoz. Ez a férfi engem nem szerethet, hiszen én még jóformán gyerek vagyok, neki meg NŐ kell. Nő, aki otthon tesz-vesz, aki elkészíti az ebédjét, és a kedvére tesz. És ez így is volt… Nem engem választott. Pedig egyébként minden rendben volt…

<<Gondolom tudod, hogy egy férfi a „szeretlek” és a „kívánlak” között különbséget tesz és azokat szét tudja választani? Ezt a csókot is tökéletesen át tudom élni anélkül, hogy bármit is éreznék.>> – Yin (a „The One” című mangából).

Na igen. Én, az örök szerető. Más nem is lehetnék, elvégre nem tudom elvégezni az alapvető házimunkát sem.

Naiv voltam és beképzelt… Azt hittem, jobb vagyok a többi lánynál, hiszen engem nem kiegészítőként tartanak, akit ha megunnak, ott hagynak. Nem! Én „barát” vagyok. Az, aki előtt nincs tabutéma, akitől bármit meg lehet kérdezni. Aki érti a focit, és akit el lehet rángatni meccsekre. Barát, akit akkor is elvisznek kirándulni, amikor más lánynak ott nincs helye. De tévedtem… Ez nem azt jelenti, hogy többre tartanak a lányoknál, szinte egyenrangúnak magukkal. Nem. Ezek szerint ez azt jelenti, hogy igazából jóval kevesebb vagyok a többi nőnél. Azt jelenti, hogy velem szemben nincsen felelősségük, és gyakorlatilag bármit megengedhetnek maguknak, hisz úgysem fogok összetörni. Nem azért beszélnek előttem ugyan úgy, mint maguk között, mert tudják, hogy nem esek ettől kétségbe, hanem azért, mert én is úgy beszélek, ergo, nincs amit szégyelljenek. Nem azért mernek tőlem kölcsönkérni, mert „haver” vagyok, hanem azért, mert normális esetben, egy NŐ előtt soha nem vallanák be, hogy történetesen nincs egy vasuk sem. Nem azért kérdeznek szexről, mert komoly eszmecserét óhajtanak folytatni, hanem azért, mert tőlem lehet kérdezni, és szégyenérzet nélkül válaszolok.

Valószínűleg ezért nem tartják meg nekem az ajtót, és ezért nem segítik fel a kabátot vagy hogy a „kötelező” virágokon kívül soha nem kaptam egy szálat sem. Talán ez az oka annak is, hogy régebb annyiszor megvertek. Velem szemben ugyanis nem érzik szükségét annak, hogy megvédjenek. Így leszek én a majdnem-egyenlőből majdnem semmi.

„Egy férfi s egy nő között nincs barátság.” – hangzik az elcsépelt szentencia.

Esténkként, amikor az ágyamból álmatlanul pásztázom a sötétséget, ezeken szoktam gondolkozni. Ilyenkor bevallom magamnak, hogy igazából mennyire gyenge is vagyok, és mennyire szeretnék azok közé a gyenge, törékeny lények közé tartozni, akik könnyeikkel s mosolyukkal kivívták azt, amit én a ranglétra tetejéért folytatott harcokban soha nem tudtam… Mindig nevetve, és ragyogó szemekkel néztem ezeket a kakaskodó fél-komoly viadalokat. Szépnek és nemesnek tartottam a férfiak küzdelmét. Játékos vadakra emlékeztettek, akik összemérik erejüket, ősi íratlan, talán csak félig megértett szabályok bonyolult rendszerét követve. Többre tartottam társaságukat a nőkénél. Az én szememben olyanok voltak, mint az ókori idők harcosai. Bajtársak, őszinték, egyenesek egymással. A problémákat meg mindig szemtől szembe intézték el, lehet hogy ököllel, de utána semmi nem akadályozta meg őket egy közös sörözésben. Úgy tartottam, nemesek, akik kinyújtják elesett ellenfelük felé a kezüket, és nem támadnak, amíg az talpra nem áll. Egyszerre voltak a római harcos (aki tűzbe tette társaiért a kezét), és az etruszk király (aki megajándékozta a bátor foglyot). Ez az, amit a nőkben nem találtam meg.

Aztán tükörbe néztem, és keserűen jöttem rá, én is egy vagyok azok közül a nők közül, akiket lenézek és megvetek. Sőt, talán az én bűnöm még nagyobb is, mint az övék, hiszen én ismerem a Törvényt.

Esténkként, amikor megpróbálok látni a sötétben ezeken szoktam gondolkozni. Ilyenkor megpróbálom elképzelni, hogy ha férfi lennék, milyen feleséget szeretnék magamnak.

 Olyant, aki esete mosollyal az ajkán fogad. Aki türelmes, csendes és engedelmes. Mindig meleg étellel vár, puha vetett ággyal, ropogós friss ruhával. Akire ha ránézek, megnyugszom és elmosolyodom. Rendben tartja a házat, neveli a gyerekeket, aki szép és kedves. Olyant, aki elsimítja homlokomról a gond ráncait. Hogyan lehetnék én ilyen? Hogyan válhatnák azzá a nővé, akit egy másik életben férfiként választanák? Egyáltalán ilyennek kell lennem? Milyen a jó nő?

„A legjobb nő az aki férjét boldoggá teszi, amikor az rá pillant, engedelmeskedik, amikor utasítja, és nem tesz semmit annak kedve ellen.” – egy hadith Abu Hurayrah nyomán.

Ezért szeretem talán annyira az arabokat. Mellettük minden rendben van. Mivel az ő világukban a szerepek annyira pontosan körülhatároltak, lehetőséget sem kapok az átjárásra. Egyszerűen belekényszerítenek a szerepbe, amibe születtem – ti., hogy nő vagyok. Kedvem sincs berzenkedni. Abszolút kategorikusan és ellentmondást nem tűrve törik le minden próbálkozásomat, amelyek a köztünk lévő láthatatlan fal lebontását célozzák. Talán mivel náluk nem is merül fel ez a furcsa ellentmondás, ami itt Nyugaton uralkodik, nem is értik a problémámat. Bennem is ritkán fogalmazódik meg a kívánság, hogy magukkal egyformán kezeljenek. Merem állítani, kifejezetten megnyugtató, amikor pontosan tudom a helyem, és ők is tudják azt. Egyáltalán nem olyan rossz érzés kiengedni a kezemből azt a bizonyos gyeplőt. Ugyan ez magyar kulturális közegben valamiért nem működik. Valahogy ezt úgy reagálom le, hogy „én is Nyugat, te is Nyugat, kuss legyen”. Pedig ismerek egy pár embert, akinek eléggé… arab a hozzáállása a nőkhöz. Ki is ráz tőlük a hideg, és már az emléküktől is sürgős menekülhetnékem támad.

Nemrégiben a kezembe került egy könyv Muhammad Mustafa al-Jibaly-tól (The Fragile Vessels – Rights and obligations between the spouses in Islam). A házastársak egymással szembeni jogait és kötelességeit tárgyalja az Iszlám szemszögéből. Sokszor elolvastam, néhol bólogatva, néhol szörnyülködve, de egészét tekintve bizony hasznos műnek bizonyult. Biztos vagyok benne, hogy ha csak felét is be tudnám tartani az itt előírtaknak, rögtön méltóbb lennék a feleség majdani címére akár itthon is. Nem is értem, errefele miért nem írnak ilyen könyveket? Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen nő az egész nyugati világban, aki ennyire „elkorcsosult”.

Az alábbiakban egy anya lányához intézett intelmeit idézném, annak teljes terjedelmében, viszonylagos fordítói szabadsággal élve. Talán okulunk belőle.

„Ó lányom! Ha az erényes és jó magaviseletű embereknek nem lenne szükségük tanácsokra, úgy te közéjük tartoznál. Mindazonáltal a tanácsok emlékeztetik a feledékenyeket, és útmutatásként szolgálnak a bölcseknek. És ha egy nőnek nem lenne szüksége arra, hogy férjhez menjen, mert szülei gazdagok és szeretik őt, úgy neked lenne legkevésbé szükséged erre. Azonban a nők a férfiak számára teremtettek, és ők azok, akik számára vannak a férfiak.

Lányom! Te most távozni készülsz a helyről, ahol eddig éltél, és a házból, ahol nevelkedtél. Idegen földre készülsz, idegen ember mellé. Férjed erényességéből adódóan az ő felügyelete alá kerülsz. Ő lesz ezentúl őrződ, és parancsolód. Légy hát engedelmes szolgája, bizonyára ő is szolgálni fog téged. Légy a föld talpa alatt az engedelmességben, és ő a te eged lesz a védelmedben. Őrizz meg neki tíz tulajdonságot, melyek kincseid lesznek, és azzá tesznek az ő szemében is:

  1. Alázkodj meg előtte úgy, hogy megelégedettséget mutatsz abban, amit tőle kapsz.
  2. Hallgasd meg, és engedelmeskedj szavának a lehető legjobban.
  3. Őrizd, amire néz, hogy ne láthasson csúnyát felőled.
  4. Őrizd, amit érez, hogy csak a legfinomabb illatot érezze melletted.
  5. Tartsd tiszteletben étkezésének idejét, mert az éhség haragot kelt.
  6. Tartsd tiszteletben a pihenésének idejét, mert az álom megzavarása csak bosszúságot hoz.
  7. Őrizd vagyonát, jó döntéseket hozva.
  8. Vigyázd gyermekeit és szolgáit.
  9. Ne mondj neki ellent, mert ezzel ellenérzéseket keltesz benne.
  10. Ne áruld el titkait, mert nem menekülhetsz bosszúja elől.

Mindezek mellett ne mutass jókedvet, ha őt gondok gyötrik, sem fájdalmat, ha ő boldog, mert ez gyűlölködéshez vezet. Ne felejtsd, lányom, hogy minél inkább kedvére teszel, annál inkább megbecsül. És ne felejtsd, hogy nem kaphatod meg tőle azt, amit kívánsz, hacsak az ő vágyait nem helyezed a magadéi felé.”

Én azt mondom, igazán bölcs volt ez az anya az ő intelmeiben. Valószínűleg sok más egyéb mellett, ezek is hozzátartoznak a jó házastársi viszonyhoz… Vajon egyszer majd nekem is elmondják ezeket a tanácsokat?

Jelen pillanatban egyedül vagyok, mert házsártos és gyerekes és rendetlen és önző és önfejű és makacs és csúfszájú és engedetlen és hisztis és hazug vagyok. Fiús.

Mert komolyan úgy gondolom, hogy:

„Halljátok! Jogotok van asszonyaitok felett, és nekik is joguk van felettetek.” – hadith at-Tirmithi, an-Nasa’i és Ibn Majah gyűjtésében. Hitelesnek nyilvánította al-Albani.

Szóval jelen pillanatban egyedül vagyok. Azért is, mert már kinőttem a gyerekes szórakozásokból, de még nem vagyok elég felnőtt egy komoly kapcsolathoz. Mégis, arról álmodom, hogy nemsokára amellett ébredhetek, akit szeretek, és elkészíthetem neki a reggelijét.

Add el magad!

Mostanában elég bosszúsan nézem a reklámokat: az autógumitól a  parfümökön át a fürdőszobacsempéig mindent velem reklámoznak! Igen. Velem, személyesen. A meztelen testemmel. Csak még arra nem jöttem rá, hogy mi köze van az én testemnek a fenti szeszes italhoz. Vagy akár annak a nőnek aki a képen szerepel…

Persze, sokan sok mindent mondanak, egyesek azt, hogy azért, mert a pénztárca a férfiak zsebében lapul. Ha a miénkben lenne, akkor meztelen férfiak pózolnának. De akkor meg azt nem érteném, hogy ők mit keresnek az abroncsos reklámban. Semmi gondom az ilyen képekkel, csak legyen valami köze is az árúhoz, nem? Elvégre egyikünk sem azért fogja megvenni éppen azt a habverőt, mert mondjuk Keanu Reeves simogatja kéjesen. Az érdekel, hogy mit tud, és mennyi az ára. És a téligumiban is valahogy fontosabb, hogy tapad-e, mint az, hogy melyik dögös srác vonaglik rajta. Egyszerűen nem hiszem, hogy a férfiak olyan sekélyek lennének, hogy a reklámhölgy mellmérete alapján döntenének egy árú mellett…

Vagy mégis?

A minap megint „megszóltak”: már megint semmi nem látszik belőled. Fiúsan öltözöm, elrejtőzöm a ruháim mögé, és különben is. Legyek már szíves valami kevésbé bő pulóvert felvenni. Merthogy ŐK (a NŐK) decemberben is felveszik a vörös selyem kiskosztümöt és dacolva az elemekkel, lógatják ki hol a derekukat, hol a dekoltázsukat a nagyvilágba. És örülnek és boldogok, mert észreveszik őket. Én meg csak duzzogok, és elméleteket gyártok arról, hogy nekem miért nem kell ezt tennem, miközben sárgulok az irigységtől, hogy bezzeg Pirike nem egyedül szilveszterezik és Jucikának is van pasija.

Fontos, és lélekemelő, ha az utcaseprőtől a részegig mindenki megnéz, beszól, és utánunk fütyül.

De miért lenne az az egyetlen fontos dolog, hogy milyen cipő van a lábamon? (Jelen pillanatban pl. egy 41-es férfi bakancs, már csak azért is, mert az nincs televarrva hülye kis virágokkal és műszőrrel…) És miért ne hordanám azt a kényelmes kapucnis pulóvert? Csak azért, mert történetesen legalább még egyszer beleférnék? Persze, most gondolom Bátyus meg az Apukám csóválják a fejüket, és elmagyaráznák, hogy nem, de e helyett:

Nézhetnék ki így is:

Vagy ha már a szoknya olyan nehezemre esik, akkor már legalább így:

Habár ez meg biztos túl fekete. De legalább a nadrág szűk és a cipő női.

„Fiam, add el magad!”

„Nem vagy már gyerek, légszíves öltözz már kicsit nőiesebben. Ezért vagy egyedül!”

„Hugi, már megint hogy nézel ki?!”

Hogy kéne kinézzek?!

A szűk nadrág kényelmetlen, és 10-ből 9 esetben ha leülök, kilóg a derekam. Igenis, ragaszkodom a veséimhez a januári mínuszokban!

Jelen napokban csikorgó, csúszós mínuszok váltják egymást bokáig érő latyakos napokkal. Igenis, bakancsban fogok járni, mert az nem ázik be, és egy bakancson nekem ne legyenek aranyos kis virágocskák, meg prém, meg egyéb flancok. A bakancs lényege az, hogy tartja az ember bokáját, tapad a jégen, meleg, és nem ázik át. Ami pedig a piros síkabátomat illeti, engem az n+1 zseb és a megfelelő (alá öltözést lehetővé tevő) bősége tökéletesen meggyőzött. Szemben az amúgy tényleg nagyon szép szövet kabátokkal, amelyek egyrészt kétszer annyiba kerülnek, másrészt csak az nem fázik benne, aki megtanult összezárt foggal, és magában vacogni.

Női cipők: az ég világon semmi kivetnivalóm nincs ellenük, sőt, ha majd egyszer megnyerem a hatos lottót, akkor egy nagy halommal fogok vásárolni belőlük, simogatás céljából. Nekem is van egy pár, habár kénytelen leszek még egy-kettőbe befektetni. A nagy hátrányuk, hogy nem igazán tudom, kinek találták ki őket? Mert hogy nem olyanoknak, akik járnak is, vagy ne adj’ Isten álló munkát végeznek, az biztos. Nem véletlenül viszik a világ kiskosztümös női zacskóban a méreg drága magas sarkút, míg ők blazírt képpel teniszcipőben battyognak a munkahelyük felé. Egész egyszerűen nem arra találták ki őket, hogy az ember lánya elvégezze bennük a napi bevásárlást.

Ami meg azokat a szuper meleg és éppen divatos pulóver-ruhákat illeti… Na az sajnos nagyon nem áll jól. Mivel tipikus körte alakom van, ráfeszülnek a csípőmre. Bárcsak találnák egyet valami óriási, túlméretezett nyakkal! Az ellensúlyozná a látványt és akkor én is tudnák olyant hordani. Csak meg kéne tanulni kötni…. Vagy molesztálni az illetékes nagymamát.

Addig is, ha így öltözöm:

Akkor legjobb esetben „érdekes”, vagy kifejtik, hogy a felsőm „túl bő és hosszú”, „már megint semmi nem látszik belőled.” Rosszabb esetben a nem létező férjem nemzetisége után érdeklődnek, és hol a hijabot, hol a csadort kezdik el emlegetni.

Ez legfeljebb aranyos.

Ez meg már vagy „pláza pipis”, vagy Apum kérdezi meg, hogy hova óhajtok így menni, miközben Anyukámat a szívroham kerülgeti.

De hogy akkor EZ miért jó??? (Igen, hölgyeim és uraim, ilyent is láttam már az egyetemen!) Ha az ez előtti plázás, akkor ez után mégis miért csorgat nyálat a körülöttem levő hímneműek nagy része? Ha meglepett arcot vágok, akkor én vagyok prűd, és én nem fogadom el, hogy ilyen is kell.

Szóval akkor adjam el magam. Mindenki szerint. Adjam el magam, mert ez a norma, és mert ezt várják el tőlem. A média, a családom, a haverok, a társadalom. Adjam el magam, és tegyem a kirakatba a testem, mert árú vagyok, és az én jól felfogott érdekem, hogy valaki „megvegyen”. Kit érdekel az eszem? Egy nő ne legyen okosabb náluk. Csak holmi szép díszként álljak mellette, hogy elragyoghassa a haverok előtt, hogy „nézd nekem milyen jó nőm van”. Mert ha Uram bocsá’ még el is lehet velem beszélgetni, akkor rögtön a legjobb barátnő leszek. Lehet, hogy „jó csaj”, de bekerülök a haver kategóriába, aztán Jolie legyek a talpamon, ha kitudok onnan mászni. (Annak ellenére, hogy megtiszteltetésnek tartom, hogy kimehetek velük meccsre, fiús dolgokat csinálni.)

Na jó na. Azért a politikai korrektség értelmében be vallom: egyik volt barátomról sem mondható el, hogy mondjuk „hohműveltségű” hobó lett volna… Azt hiszem mégis csak veszek egy szövet kabátot…

Egy nyugati nő sirámai

– vagy legalábbis Kelet európai –

 “Ginger Rogers mindazt tudta, amit Fred Astaire, csak magassarkú cipőben, és hátrafelé”.

 

Születtem 1989 májusában egy kis erdélyi városban, viszonylag normális családban. Felnőttem össze-vissza az országban – amit egyáltalán nem bánok – egy kis pesti kitérővel két klánban és egy családban. Anyukám hosszú ideig az a néni volt, aki kiteszi reggel a ruhát és megfőzi az ebédet. Aztán, amikor elkezdtem vele élni, az a nő lett, aki 18 órát dolgozik naponta – értem… Én meg az a lány lettem, aki besamel mártás kavargatása helyett, ikeás bútorokat szerelt (azóta is kedvenc foglalatosságaim közé tartozik), és kifejezetten szeret cipekedni. Ennek ellenére (mármint, hogy nekem szimpatikusabb a klasszikus értelemben vett férfi munkák végzése), úgy igazából teljesen meg vagyok győződve arról, hogy „az asszony nem ember”, és ott a helye, ahol.

 

És itt jön be Kelet-Európa… És a három székely szabály.

 

Ha az iszlám szóba kerül, az esetek többségében a muzulmán nők helyzete az, amit ki szokás itt, „Nyugaton” vesézni. És az esetek többségében siránkozunk amiatt, hogy szegények mennyire el vannak nyomva, és hogy a Saria, a megkövezés, az egyenjogúság hiánya, meg egyébként is.

 

Egyenjogúság? Hol? Itt?! 

„ Az emancipációval kivívtuk magunknak a jogot, hogy cipelhessük a csomagjainkat ”.  Nem tudom sajnos, hogy kitől származik az idézet, de nem tévedett sokat… Igaz, hogy a magam részéről nem vagyok emancipáció-ellenes. Igenis, értékelem, hogy ma már minden lehetek (azért a legtöbb országnak még mindig nem volt női miniszterelnöke….), amihez csak kedvem és tehetségem van. Hogy nem olyan jogok és feltételek mellett, mint a férfiak, az már más kérdés. Igenis, örülök, hogy ma már választhatok a karrier és a család között. Nem is azért, hogy megmutassam: én aztán vagány gyerek vagyok, hanem maga a választás lehetőségéért. Az én életem, hadd döntsem el, mit akarok kezdeni vele.

 

Anyukám kedvenc „nevelési” célzatú szófordulata: „majd az urad verni fog!”. Megjegyezném, ő adta be anno a válókeresetet, soha nem verték (lehet, ezt hiányolta?) és református. De igen, a hagyományos családmodellben errefele még él „az asszony verve jó” felfogás.

 

De akkor ki van itt tulajdonképpen elnyomva?

 

A nyugati nő:

 

 – tanul, képzi és továbbképzi magát, megszerzi a hajtásit, két-három nyelvvizsgát stb.

–  férjhez megy (lehetőleg rögtön egyetem után, de mindenképpen 30 előtt)

– szül (igazából mindegy, mit, de ha lehet fiú legyen – előbb-utóbb)

– felneveli a gyereket

– főz, mos, mosogat, takarít, vasal, befőz, eltesz és vásárol, na meg számlát fizet (mit hagytam ki?)

– jó állása van (na nehogy már el kelljen tartani, hogy néz az ki?!)

– de nincs jobb pozícióban a férjénél ( na nehogy már azt higgye, hogy jobb)

– soha nem fáj a feje (vedd tudomásul, hogy vannak feleségi kötelességeid! És ha te nem, akkor találok magamnak mást!)

– mindig jól néz ki ( „Bezzeg, amikor megismertelek!” – na jó ebben valahol igazuk van, az ember lánya igen is nézzen ki jól x év múlva is)

– soha nem ideges (ha te tudnád, nekem mennyi dolgom van! Azt hiszed, olyan könnyű nekem?! Te mégis mit csinálsz?! Egész nap ülsz itthon a gyerekkel!)

 

 

A NAP ITT IS CSAK 24 ÓRÁBÓL ÁLL !!!

 

A (jónak tartott) muszlim nő ehhez képest:

 

–         szül

–         gyereket nevel

–         elvégzi a házimunkát  (Habár hallottam olyant, hogy van a Koránban egy olyan rész, ami azt mondja, hogy a férjnek kutya kötelessége segíteni, ha pedig erre nem hajlandó, akkor biztosítania kell egy segítőt. Sajnos nem tudom, valóban létezik-e ilyen aya, de mindenképpen utána fogok nézni / kérdezni, nehogy valótlant állítsak.)

–         és társa, lelki segítője a férjének

 

ENNYI!!!

 

És akkor arról még szót sem ejtettem, hogy mindezért tisztelik és megbecsülik. Mert tudják azt, hogy mekkora felelősség a gyereknevelés. És apa ide meg oda, az anya az, aki a legnagyobb befolyással van gyermeke lelki (és minden egyéb) fejlődésére.

 

Nem hiába mondta ennyire szépen Allah Prófétája (Béke legyen vele):

 

 „A Paradicsomot édesanyád lábainál leled.”

 

Egy hiteles hadith a következő történetet meséli a Prófétáról (Béke legyen vele):

 

Abu Hurairah (Allah legyen vele elégedett) mondta, hogy egy férfi megkérdezte a Prófétát (Béke legyen vele):

 

– Ó, Próféta! Kit kell a legjobban tisztelnem?

– Az édesanyádat.

– És utána?

– Az édesanyádat.

– És ő utána?

– Az édesanyádat.

– És utána kit?

– Az édesapádat.

 

Ez a hadith tökéletesen mutatja az Iszlám hozzáállását az anyaság szerepéhez. Amúgy is, Goldziher Ignác Az Iszlám című munkájában azt állítja: az arab társadalom az iszlám előtt matriarchális rendszeren alapult. Sok kutató is úgy véli, a „primitív” társadalmakban a nőké volt a vezető szerep, és ez legtöbbszőr a monoteizmus térnyerésével változott meg. (Most ne menjünk bele mélyebben a témába, mert ugye ott vannak a katonatársadalmak meg a vadásztársadalmak, ott ugye objektív okokból nem hinném, hogy ez lenne a helyzet, de a földművelő és gyűjtögető életmódot folytató társadalmakra valószínűleg igaz az állítás.) 

 

Valószínűleg ezért – is – van az, hogy azokban a városokban ahol sok az arab (nem igazán értem az egyenlőség jelet az arab és a muszlim között) férfi, sok nő kiköt mellettük előbb vagy utóbb, hosszabb vagy rövidebb időre. 

 

Igen. Ott a Saria. Igen. Vannak benne olyan dolgok, amiket ép ésszel soha nem fogok felfogni. Igen, vannak olyan országok, ahol a nő élete kevesebbet ér egy porszemnél. (De a fiúk még ott is istenítik az édesanyjukat, és eszükbe nem jutna az, hogy ellent mondjanak neki.) De ez nem az iszlám sajátossága. Vagy talán Kínában és Indiában nem tűnnek-e el nők milliói? Vajon nyugaton nem verik halálra nők ezreit? Igen, a törvény tiltja a családon belüli erőszakot Európában, de a rendőrség csak akkor jön ki, ha már vér folyt. És akkor a legtöbbször már késő. Ráadásul itt, Kelet Európában ugyan nincs törvényi legitimitása, de társadalmilag igen. Bevett és elfogadott szokás. Ha egy nő elvált, rendszerint azt kérdik tőle, hogy mit csinált, amiért nem voltak vele elégedettek? Ráadásul ez nem csak a férfiak teszik, hanem mi nők is… De kedveseim… Nem a mi (az anyák és leendő anyák) hibánk, hogyha a fiunk majd kezet emel a feleségére?

 

Az anyák a gyermekeikért vannak. És a fiúk mindig is különleges helyet foglalnak el az anyák szívében. De ha én ma kiszolgálom a fiam, akkor holnap ő is kiszolgáltatja magát a feleségével. A lányom pedig úgy fog felnőni, hogy azt hiszi: neki ez kötelessége, és a férfiaknak a kivételezés alanyi jogon kijár.

 

Kedvenc székelyeim szerint igencsak elkanászosodtam az utóbbi időben. Már nem hiszem azt, hogy sajnálatra méltó az a nő, aki helyett fizetnek. És kikérem magamnak, hogy én kelljen fizessek a férfinak is. És ha bejelentés nélkül beállít, akkor magára vessen, mert biztos nem fogom magam haptákba vágni, és elnézést kérni, hogy üres a hűtő és nem is főztem. Egyáltalán nem kötelességem ezt tenni.  Azt sem nézem el, ha valaki a saját lakásomban parancsolgat nekem. Barátnő, anya, feleség vagyok. Nem rabszolga. Vagyok olyan szép és olyan okos, hogy ezt megengedhessem magamnak. Egy nő mindennapjait ne a férje elvesztése miatti félelem töltse ki. És ha a férfi azt hiszi, hogy könnyű a helyzetünk, akkor csak egy napot vállaljon be. Hogy talál gyorsan jobbat? Nem! Nem talál. A helyes gondolkozás az, hogy biztos nem, és ameddig igazságosak vagyunk velük szemben, és tiszteljük a munkájukat, addig ugyanezt igenis jogosan várhatjuk el tőlük is.

 

Az arab férfi szemrebbenés nélkül bemegy előtted az ajtón. Helyetted rendel, akár azt is eldönti, hogy mit vegyél fel, kivel beszélj, stb. De eszébe nem jutna, hogy ne ő fizesse a ruháidat (elvégre neki akarsz elsősorban tetszeni, miért is ne örülne neki), és a fodrászod is kifizeti anélkül, hogy idegrohamot kapna 74 lejtől. Ha elmentek valahova, mindig türelmes, és nem kezd hisztizni már a harmadik boltban. Akár arra is megkérheted, hogy a mobil számládat is kifizesse, neked még csak nem is kell ezzel fárasztanod magad. És ha elmentek vásárolni, nem téma, hogy ki fogja tolni a kosarat, és ki cipeli a bevásárló szatyrokat. Nem azért mert te, mint nő erre képtelen lennél, hanem mert az az ő dolga.

 

A francia férfiak – általában –  kinyitják neked az ajtót, kihúzzák a széket, felsegítik a kabátot. Egyszer kinyitják a kocsiajtót, megvárják, hogy beszállj, és csak utána fognak ők is beülni. Divat a csak-úgy-napi ajándék, és nem érzik kevésbé férfinak magukat attól, hogy vesznek egy csokor virágot. És nem azért, mert valami szörnyű gaztettért bocsánatot kell kérjenek, hanem mert megláttak egy szép csokor virágot, és úgy döntöttek, hogy meglepnek vele. Még olyant is hallottam, hogy Párizsban szokás szexis fehérneművel megajándékozni a barátnőket (és ezt a francia lányok nem veszik egyáltalán rossz néven). Nem mintha szeretném, hogy a női fehérnemű boltban férfiak flangáljanak (Sőt! Szerintem életem legnyugodtabb bevásárlása egy csak nőknek fenntartott bevásárlóközpontban lenne…), de a mieink 100 méternél közelebb nem mennek egy ilyen bolthoz. Az sem mellékes, hogy álom lehet velük vásárolni, mert ők tudomásul veszik, hogy márpedig nekik sem lehet a 20 évvel ezelőtti melegítőben futkorászni. Az meg egyenesen szégyen, ha egy nő úgy áll fel az asztaluktól, hogy magának fizetett.

 

Szóval elkanászosodtam. Kezdem azt hinni, hogy megérdemlem, hogy nőként bánjanak velem. Igaz, kezdem azt is elfogadni: ennek többek között az az ára, hogy úgy kell kinéznem és viselkednem is. Hogy így nehezen fogok én itt férjet találni? Lehet. De nem lehetetlen.

 

Ismerek törzskönyvezett székely fiút, aki nagyon jól tud főzni, és szeret segíteni a konyhászkodásban. Olyant is ismerek, akit ha délben felhívok, hogy kéne egy kis segítség a szekrénytologatásban, két órán belül itt van. Ismerek magyart, aki kiveszi a kezedből a csomagokat, „nem vagy te hordár” alapon. Olyant is, akinek reggel első útja a kiságyhoz vezet, és nem üt ki, ha ki kell cserélni a pelenkát vagy etetni kell. Volt dolgom olyan férfival, aki másodperceken belül hozta a görcsoldót és csokit is vett mellé. És olyan férfival is találkoztam, aki soha nem vallaná be, de amikor csak ketten egyedül vagytok, megsimogat és megkérdezi, hogy miért sírsz (ráadásul végig is hallgat).

 

Tehát nem lehetetlen. Igazából rajtunk áll, mivé lesznek fiaink. Ha ma sírunk, mert senki nem érti meg, hogy mit is jelent nőnek lenni, akkor ne neveljük zsarnoknak fiainkat sem.

Nem az a bajom, hogy nekem szuper nőnek kell lenni. Ám legyen. Nem gond, mondjuk, hetente háromszor főzni. És nagyon szeretem a leendő munkámat, szóval nem cserélném el semmiért a munkás nő életét. De igenis elvárom, hogy a párom egyszer csak azt mondja: „Mi lenne, ha hétvégén itt hagynál minket a srácokkal, te meg menj el a barátnőiddel valahova. Igazán megérdemled!” Vagy: „Gyere, passzoljuk le a gyerekeket ma estére anyukádékhoz / anyukáméhoz. Van számodra egy kis meglepetésem.” Nem baj, ha pizzát rendelt, és nem főzött. A gesztus a lényeg. Én pedig megígérem, hogy a következő napokban mosolyogva vasalom az inget hajnali hatkor.  

 

 ” A nő a férfiból vétetett. Nem a fejéből, hogy uralkodjon felette, nem a lábából, hogy taposson rajta. Oldalából vétetett, hogy egyenő legyen vele. Karja alatt, hogy megvédje, és szívéhez közel, hogy szeresse. “

                                                                                (egy arab közmondás)

 

 

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.