„Mint a szentek minden egyházában, az asszonyok hallgassanak az összejöveteleken. Nincs megengedve, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek, amint a törvény is mondja. Ha valamit tudni akarnak, kérdezzék meg otthon férjüket, mert asszonyhoz nem illik, hogy beszéljen az összejöveteleken. Vajon tőletek eredt Isten igéje, vagy egyedül hozzátok jutott el? Aki prófétának vagy lelki adományban részesnek tartja magát, vegye tudomásul, hogy amit írok, az az Úr akarata.” (1 Kor 14,33-37)
Folytatás…
„Nem engedem, hogy az asszony tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben.” (1 Tim 2,12)
Tegnap nagyon kemény kommentet kaptam. Habár nem tudom, kitől, biztos ismer, és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy az illető férfi. Őszintén, jobb szerettem volna, ha felvállalja a kilétét, de mivel egy smiley-val helyettesítette nevét, így a továbbiakban „Mosoly úr”-ként fogom emlegetni.
Nos, Mosoly úr kifejtette, hogy mivel körülbelül annyira vagyok kellemes személy, mint egy felbosszantott csörgőkígyó, ezért ne is várjam, hogy a férfiak nőként tekintsenek rám. Mivel nem voltam teljesen biztos benne, hogy pontosan értem a mondandóját, felolvastam azt apumnak, mire a válasz egy nagy bólogatás volt. Meg egy megjegyzés, miszerint ha egy hosszú, fárasztó nap után haza jön, itthon csendet és nyugalmat akar, nem pedig egy (kipihent, egész nap semmit tevő) hárpiát. Én meg házsártos lévén, természetesen az ő mondanivalóját is „félreértettem”, és kifejtettem, hogy lévén nem diplomás háztartásbelinek készülök, esetleg nekem is lehetnek majd hosszú és fárasztó napjaim. Hírtelen felindulásból küldtem is gyorsan egy üzenetet Mosoly úrnak, hogy árulja el, milyen is a jó nő? Vajon le kell e hajtanom a fejem és csendben maradnom akkor, amikor tudom, hogy többre vagyok képes, mint amit nekem „elrendeltek”?
Aztán elsírtam magam…
Nagyon keserűnek érzem a dolgot, mert ha már „idegenek” is mondják, akkor minden bizonnyal igaz a dolog. Márpedig nekem három unoka van a klántól előirányozva, és mostanában egyre gyakoribb a kérdés, hogy mikor megyek már férjhez. Mindez pedig úgy, hogy utána minden nő lekicsinylően legyint egyet, és vagy azt fejti ki, hogy „úgyis éretlen vagy, még tiszta szerencse, hogy a kérdés nem merül fel”, vagy „az ilyennek soha nem lesz se férje, se gyereke”. Én meg csak nyelek egy nagyot és keserűt, és elfordulok, nehogy lecsorduljon a könnyem. Persze, hogy nem merül fel. Elvégre barátom sincs. Erre meg hol a gúnyos félmosolyok jönnek, hol a „te vagy a hibás fiam” –féle kedveskedő megjegyzések. (Látod Tazmeen, itt is ölnek a szavak…)
Mert egy olyan, mint én, nem érdemel gyermeket… Mert egy olyan, mint én, nem tud szeretni. Mert nekem nem való a család…
Mert házsártos és gyerekes és rendetlen és önző és önfejű és makacs és csúfszájú és engedetlen és hisztis és hazug vagyok.
Mert nem értem meg az egyetlen jó tanácsot, amit anyám az esküvője előtt kapott: „Becsüld meg magad.” El is váltak.
„Fiam, a végén úgy jársz, mint én…” – Mondta számtalanszor anyám megtörten, szomorú arccal. Mert ha valaki nem jó feleség, ha valaki nem érti meg, hogy a férfiak hordozzák a világ terheit, akkor az egyedül marad. Mert a férfiak a csendes, engedelmes, szép nőket szeretik. Aki mindig igazat ad nekik, és soha nem lázad sem némán, sem hangosan.
Egyszer volt egy nyolc évvel idősebb barátom. Azt hiszem, az alatt a nagyon kevés idő alatt nagyjából boldog voltam. Mivel ő már jóval túllépte a gyerekkort, teljesen másképp viselkedett, így majdhogynem teljesen biztonságban éreztem magam mellette. A bökkenő az a nyolc kemény év volt, ami miatt – megint – megkaptam, hogy nem illünk mi egymáshoz. Ez a férfi engem nem szerethet, hiszen én még jóformán gyerek vagyok, neki meg NŐ kell. Nő, aki otthon tesz-vesz, aki elkészíti az ebédjét, és a kedvére tesz. És ez így is volt… Nem engem választott. Pedig egyébként minden rendben volt…
<<Gondolom tudod, hogy egy férfi a „szeretlek” és a „kívánlak” között különbséget tesz és azokat szét tudja választani? Ezt a csókot is tökéletesen át tudom élni anélkül, hogy bármit is éreznék.>> – Yin (a „The One” című mangából).
Na igen. Én, az örök szerető. Más nem is lehetnék, elvégre nem tudom elvégezni az alapvető házimunkát sem.
Naiv voltam és beképzelt… Azt hittem, jobb vagyok a többi lánynál, hiszen engem nem kiegészítőként tartanak, akit ha megunnak, ott hagynak. Nem! Én „barát” vagyok. Az, aki előtt nincs tabutéma, akitől bármit meg lehet kérdezni. Aki érti a focit, és akit el lehet rángatni meccsekre. Barát, akit akkor is elvisznek kirándulni, amikor más lánynak ott nincs helye. De tévedtem… Ez nem azt jelenti, hogy többre tartanak a lányoknál, szinte egyenrangúnak magukkal. Nem. Ezek szerint ez azt jelenti, hogy igazából jóval kevesebb vagyok a többi nőnél. Azt jelenti, hogy velem szemben nincsen felelősségük, és gyakorlatilag bármit megengedhetnek maguknak, hisz úgysem fogok összetörni. Nem azért beszélnek előttem ugyan úgy, mint maguk között, mert tudják, hogy nem esek ettől kétségbe, hanem azért, mert én is úgy beszélek, ergo, nincs amit szégyelljenek. Nem azért mernek tőlem kölcsönkérni, mert „haver” vagyok, hanem azért, mert normális esetben, egy NŐ előtt soha nem vallanák be, hogy történetesen nincs egy vasuk sem. Nem azért kérdeznek szexről, mert komoly eszmecserét óhajtanak folytatni, hanem azért, mert tőlem lehet kérdezni, és szégyenérzet nélkül válaszolok.
Valószínűleg ezért nem tartják meg nekem az ajtót, és ezért nem segítik fel a kabátot vagy hogy a „kötelező” virágokon kívül soha nem kaptam egy szálat sem. Talán ez az oka annak is, hogy régebb annyiszor megvertek. Velem szemben ugyanis nem érzik szükségét annak, hogy megvédjenek. Így leszek én a majdnem-egyenlőből majdnem semmi.
„Egy férfi s egy nő között nincs barátság.” – hangzik az elcsépelt szentencia.
Esténkként, amikor az ágyamból álmatlanul pásztázom a sötétséget, ezeken szoktam gondolkozni. Ilyenkor bevallom magamnak, hogy igazából mennyire gyenge is vagyok, és mennyire szeretnék azok közé a gyenge, törékeny lények közé tartozni, akik könnyeikkel s mosolyukkal kivívták azt, amit én a ranglétra tetejéért folytatott harcokban soha nem tudtam… Mindig nevetve, és ragyogó szemekkel néztem ezeket a kakaskodó fél-komoly viadalokat. Szépnek és nemesnek tartottam a férfiak küzdelmét. Játékos vadakra emlékeztettek, akik összemérik erejüket, ősi íratlan, talán csak félig megértett szabályok bonyolult rendszerét követve. Többre tartottam társaságukat a nőkénél. Az én szememben olyanok voltak, mint az ókori idők harcosai. Bajtársak, őszinték, egyenesek egymással. A problémákat meg mindig szemtől szembe intézték el, lehet hogy ököllel, de utána semmi nem akadályozta meg őket egy közös sörözésben. Úgy tartottam, nemesek, akik kinyújtják elesett ellenfelük felé a kezüket, és nem támadnak, amíg az talpra nem áll. Egyszerre voltak a római harcos (aki tűzbe tette társaiért a kezét), és az etruszk király (aki megajándékozta a bátor foglyot). Ez az, amit a nőkben nem találtam meg.
Aztán tükörbe néztem, és keserűen jöttem rá, én is egy vagyok azok közül a nők közül, akiket lenézek és megvetek. Sőt, talán az én bűnöm még nagyobb is, mint az övék, hiszen én ismerem a Törvényt.
Esténkként, amikor megpróbálok látni a sötétben ezeken szoktam gondolkozni. Ilyenkor megpróbálom elképzelni, hogy ha férfi lennék, milyen feleséget szeretnék magamnak.
Olyant, aki esete mosollyal az ajkán fogad. Aki türelmes, csendes és engedelmes. Mindig meleg étellel vár, puha vetett ággyal, ropogós friss ruhával. Akire ha ránézek, megnyugszom és elmosolyodom. Rendben tartja a házat, neveli a gyerekeket, aki szép és kedves. Olyant, aki elsimítja homlokomról a gond ráncait. Hogyan lehetnék én ilyen? Hogyan válhatnák azzá a nővé, akit egy másik életben férfiként választanák? Egyáltalán ilyennek kell lennem? Milyen a jó nő?
„A legjobb nő az aki férjét boldoggá teszi, amikor az rá pillant, engedelmeskedik, amikor utasítja, és nem tesz semmit annak kedve ellen.” – egy hadith Abu Hurayrah nyomán.
Ezért szeretem talán annyira az arabokat. Mellettük minden rendben van. Mivel az ő világukban a szerepek annyira pontosan körülhatároltak, lehetőséget sem kapok az átjárásra. Egyszerűen belekényszerítenek a szerepbe, amibe születtem – ti., hogy nő vagyok. Kedvem sincs berzenkedni. Abszolút kategorikusan és ellentmondást nem tűrve törik le minden próbálkozásomat, amelyek a köztünk lévő láthatatlan fal lebontását célozzák. Talán mivel náluk nem is merül fel ez a furcsa ellentmondás, ami itt Nyugaton uralkodik, nem is értik a problémámat. Bennem is ritkán fogalmazódik meg a kívánság, hogy magukkal egyformán kezeljenek. Merem állítani, kifejezetten megnyugtató, amikor pontosan tudom a helyem, és ők is tudják azt. Egyáltalán nem olyan rossz érzés kiengedni a kezemből azt a bizonyos gyeplőt. Ugyan ez magyar kulturális közegben valamiért nem működik. Valahogy ezt úgy reagálom le, hogy „én is Nyugat, te is Nyugat, kuss legyen”. Pedig ismerek egy pár embert, akinek eléggé… arab a hozzáállása a nőkhöz. Ki is ráz tőlük a hideg, és már az emléküktől is sürgős menekülhetnékem támad.
Nemrégiben a kezembe került egy könyv Muhammad Mustafa al-Jibaly-tól (The Fragile Vessels – Rights and obligations between the spouses in Islam). A házastársak egymással szembeni jogait és kötelességeit tárgyalja az Iszlám szemszögéből. Sokszor elolvastam, néhol bólogatva, néhol szörnyülködve, de egészét tekintve bizony hasznos műnek bizonyult. Biztos vagyok benne, hogy ha csak felét is be tudnám tartani az itt előírtaknak, rögtön méltóbb lennék a feleség majdani címére akár itthon is. Nem is értem, errefele miért nem írnak ilyen könyveket? Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen nő az egész nyugati világban, aki ennyire „elkorcsosult”.
Az alábbiakban egy anya lányához intézett intelmeit idézném, annak teljes terjedelmében, viszonylagos fordítói szabadsággal élve. Talán okulunk belőle.
„Ó lányom! Ha az erényes és jó magaviseletű embereknek nem lenne szükségük tanácsokra, úgy te közéjük tartoznál. Mindazonáltal a tanácsok emlékeztetik a feledékenyeket, és útmutatásként szolgálnak a bölcseknek. És ha egy nőnek nem lenne szüksége arra, hogy férjhez menjen, mert szülei gazdagok és szeretik őt, úgy neked lenne legkevésbé szükséged erre. Azonban a nők a férfiak számára teremtettek, és ők azok, akik számára vannak a férfiak.
Lányom! Te most távozni készülsz a helyről, ahol eddig éltél, és a házból, ahol nevelkedtél. Idegen földre készülsz, idegen ember mellé. Férjed erényességéből adódóan az ő felügyelete alá kerülsz. Ő lesz ezentúl őrződ, és parancsolód. Légy hát engedelmes szolgája, bizonyára ő is szolgálni fog téged. Légy a föld talpa alatt az engedelmességben, és ő a te eged lesz a védelmedben. Őrizz meg neki tíz tulajdonságot, melyek kincseid lesznek, és azzá tesznek az ő szemében is:
- Alázkodj meg előtte úgy, hogy megelégedettséget mutatsz abban, amit tőle kapsz.
- Hallgasd meg, és engedelmeskedj szavának a lehető legjobban.
- Őrizd, amire néz, hogy ne láthasson csúnyát felőled.
- Őrizd, amit érez, hogy csak a legfinomabb illatot érezze melletted.
- Tartsd tiszteletben étkezésének idejét, mert az éhség haragot kelt.
- Tartsd tiszteletben a pihenésének idejét, mert az álom megzavarása csak bosszúságot hoz.
- Őrizd vagyonát, jó döntéseket hozva.
- Vigyázd gyermekeit és szolgáit.
- Ne mondj neki ellent, mert ezzel ellenérzéseket keltesz benne.
- Ne áruld el titkait, mert nem menekülhetsz bosszúja elől.
Mindezek mellett ne mutass jókedvet, ha őt gondok gyötrik, sem fájdalmat, ha ő boldog, mert ez gyűlölködéshez vezet. Ne felejtsd, lányom, hogy minél inkább kedvére teszel, annál inkább megbecsül. És ne felejtsd, hogy nem kaphatod meg tőle azt, amit kívánsz, hacsak az ő vágyait nem helyezed a magadéi felé.”
Én azt mondom, igazán bölcs volt ez az anya az ő intelmeiben. Valószínűleg sok más egyéb mellett, ezek is hozzátartoznak a jó házastársi viszonyhoz… Vajon egyszer majd nekem is elmondják ezeket a tanácsokat?
Jelen pillanatban egyedül vagyok, mert házsártos és gyerekes és rendetlen és önző és önfejű és makacs és csúfszájú és engedetlen és hisztis és hazug vagyok. Fiús.
Mert komolyan úgy gondolom, hogy:
„Halljátok! Jogotok van asszonyaitok felett, és nekik is joguk van felettetek.” – hadith at-Tirmithi, an-Nasa’i és Ibn Majah gyűjtésében. Hitelesnek nyilvánította al-Albani.
Szóval jelen pillanatban egyedül vagyok. Azért is, mert már kinőttem a gyerekes szórakozásokból, de még nem vagyok elég felnőtt egy komoly kapcsolathoz. Mégis, arról álmodom, hogy nemsokára amellett ébredhetek, akit szeretek, és elkészíthetem neki a reggelijét.
