Vive la France

So… Seemingly my English is almost inexistent, so I will not be able to just casually translate the Hungarian version of this post. So I will not be able to give you back, my dear reader, my personal style and attitude towards any given idea. Instead, I will try (and miserably fail) to write it in a proper, “textbook English”. Lacking in any sort of creativity, but at least I can reassure you that all the following nouns, verbs and adjectives will be in the place where God has intended them to be.

And now to the post.

Initially I stated that the English language is rather poor, and it lacks such simple formulas like the French “bon appétit”. Which was rather rude from my part, since I have heard them say “enjoy your meal” two or three times in the many years I have been interacting with native speakers.  It’s just that the French version is somehow used more frequently, which I believe is a form of self-criticism, since the English are not specifically known for their cuisine. The French one however is recognised all over the world.

Then there are the other life changing inventions of the French, such as fashion, modern democracy and champagne. So it is needless to say: the French culture, especially in the country that I live in, is held high on the pedestal of cultures. (Though I’m not at all sure, if such a notion exists in English, since I do tend to think in my native language, when writing.)

My main problem with the wonderful nation of France is the fact that they are (or at least seem to be) extremely arrogant. They are FRENCH, and feel an almost pathological need to express this whenever and wherever they might be. Funnily enough, through my vast search on the Internet, I have never found anyone besides them who have thought otherwise. So maybe, just maybe, I might be right this time.

My city being a university town, hosts a vast variety of people from all over the world, included quite a lot of French students and another big bunch coming from francophone countries such as the Maghreb and French-Canada. (The latter of course is not an independent country per se, but as far as I know, they do have a tendency of wanting to change that.) This being said, it was basically inevitable for me to get to know some of these people personally, and as such, I do believe I have the right to write down a few observations regarding their general behaviour towards people who happen not to speak their language. Such as myself.

As I’m writing this post, English is regarded as the one and only universal language, understood by the vast majority of humanity. I would even go as far as saying that 95% of the planet’s inhabitants are able to communicate in it at some level, the other 5% being held up by the elderly of the planet and well…the French. Technically of course this is not true. They ARE able to use it, but somehow most of them usually have the tendency to manifest actual physical pain when forced to do so. Not to mention the genuine surprise and revolt on their face whenever I have to explain that my French vocabulary consists of the name of a few Fashion designers. Also until today, they have always failed to make me pronounce that special “R” they have, which, to be honest, reminds me of a sound made by patients suffering from tuberculosis …

Ok. Let them be surprised. They have all the right on Earth to be. What really drives me mad, is the fact, that even after I told them (for example my friends), that I’m unable to communicate en Français, they still continue to speak in it and are surprised, that I just sit there and don’t say a word. Guys! If any of you are reading this (obviously using some online translation service), trust me: by making me repeat your words at 2 A.M. after a few shots, I’m not going to make any progress in my language skills. Want me to learn French? Ok. Cool. I have nothing against it. I already speak a couple of foreign languages; a new one won’t hurt either. But for God’s sake, start with the ABC will you? And possibly while both of us are sober and in a functioning state of mind.

Another “revolting” aspect of the French is their look. How the French women are able to look always so chic is a total enigma for me. I myself usually just grab a T-shirt, a pair of jeans, throw my hair up in a ponytail and am good to go. Fashion is something that mostly interests me only on the pages of the magazines I buy. (Yes, I do read such materials, and I constantly keep myself updated regarding the newest trends even on the internet…)

My biggest annoyance however is the fact that even men are seemingly conscious of the existence of fashion trends. And follow it to the letter. I mean, I know a few guys who are more informed on the subject than me and my friends all put together. Of course, I usually get big loads of critique on my absolute lack of mastering the newest trends. Maybe someday I will ask the boys to go shopping with me, and see what happens when I leave myself to their mercy. It should be fun. (Or I will end up neatly packed in a full body cast, since me and high heeled shoes are not exactly on a friendly basis…)

And now that I have vented all my frustrations at 1:30 A.M. I can admit, that:

1. My favourite foreign writer (in Naturalism): is French.

2. One of my all time favourite foreign poets was also a French man.

3. Except two, all of my favourite designers are French. (Choke it up France! There IS fashion outside of your borders too.)

4. My favourite cheeses were also made by French.

5. All the wines coming from France that I have tasted had an exceptional quality. (And an exorbitant price…)

6. And my favourite foreign national anthem is the “La Marseillaise”…

7. Oh and the French rap! It sounds great. Has a decent (?) lyric as well as music. Kind of like west side meets east side… Aww… I really want to say, that it’s the best! Now just let me get a dictionary so I can at least understand it. >.<

That being said: Vive la France! (Or however you write that…)

A nő, mint feleség

„Mint a szentek minden egyházában, az asszonyok hallgassanak az összejöveteleken. Nincs megengedve, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek, amint a törvény is mondja. Ha valamit tudni akarnak, kérdezzék meg otthon férjüket, mert asszonyhoz nem illik, hogy beszéljen az összejöveteleken. Vajon tőletek eredt Isten igéje, vagy egyedül hozzátok jutott el? Aki prófétának vagy lelki adományban részesnek tartja magát, vegye tudomásul, hogy amit írok, az az Úr akarata.” (1 Kor 14,33-37)

Folytatás…

„Nem engedem, hogy az asszony tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben.” (1 Tim 2,12)

Tegnap nagyon kemény kommentet kaptam. Habár nem tudom, kitől, biztos ismer, és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy az illető férfi. Őszintén, jobb szerettem volna, ha felvállalja a kilétét, de mivel egy smiley-val helyettesítette nevét, így a továbbiakban „Mosoly úr”-ként fogom emlegetni.

Nos, Mosoly úr kifejtette, hogy mivel körülbelül annyira vagyok kellemes személy, mint egy felbosszantott csörgőkígyó, ezért ne is várjam, hogy a férfiak nőként tekintsenek rám. Mivel nem voltam teljesen biztos benne, hogy pontosan értem a mondandóját, felolvastam azt apumnak, mire a válasz egy nagy bólogatás volt. Meg egy megjegyzés, miszerint ha egy hosszú, fárasztó nap után haza jön, itthon csendet és nyugalmat akar, nem pedig egy (kipihent, egész nap semmit tevő) hárpiát. Én meg házsártos lévén, természetesen az ő mondanivalóját is „félreértettem”, és kifejtettem, hogy lévén nem diplomás háztartásbelinek készülök, esetleg nekem is lehetnek majd hosszú és fárasztó napjaim. Hírtelen felindulásból küldtem is gyorsan egy üzenetet Mosoly úrnak, hogy árulja el, milyen is a jó nő? Vajon le kell e hajtanom a fejem és csendben maradnom akkor, amikor tudom, hogy többre vagyok képes, mint amit nekem „elrendeltek”?

Aztán elsírtam magam…

Nagyon keserűnek érzem a dolgot, mert ha már „idegenek” is mondják, akkor minden bizonnyal igaz a dolog. Márpedig nekem három unoka van a klántól előirányozva, és mostanában egyre gyakoribb a kérdés, hogy mikor megyek már férjhez. Mindez pedig úgy, hogy utána minden nő lekicsinylően legyint egyet, és vagy azt fejti ki, hogy „úgyis éretlen vagy, még tiszta szerencse, hogy a kérdés nem merül fel”, vagy „az ilyennek soha nem lesz se férje, se gyereke”. Én meg csak nyelek egy nagyot és keserűt, és elfordulok, nehogy lecsorduljon a könnyem. Persze, hogy nem merül fel. Elvégre barátom sincs. Erre meg hol a gúnyos félmosolyok jönnek, hol a „te vagy a hibás fiam” –féle kedveskedő megjegyzések. (Látod Tazmeen, itt is ölnek a szavak…)

Mert egy olyan, mint én, nem érdemel gyermeket… Mert egy olyan, mint én, nem tud szeretni. Mert nekem nem való a család…

Mert házsártos és gyerekes és rendetlen és önző és önfejű és makacs és csúfszájú és engedetlen és hisztis és hazug vagyok.

Mert nem értem meg az egyetlen jó tanácsot, amit anyám az esküvője előtt kapott: „Becsüld meg magad.” El is váltak.

„Fiam, a végén úgy jársz, mint én…” – Mondta számtalanszor anyám megtörten, szomorú arccal. Mert ha valaki nem jó feleség, ha valaki nem érti meg, hogy a férfiak hordozzák a világ terheit, akkor az egyedül marad. Mert a férfiak a csendes, engedelmes, szép nőket szeretik. Aki mindig igazat ad nekik, és soha nem lázad sem némán, sem hangosan.

Egyszer volt egy nyolc évvel idősebb barátom. Azt hiszem, az alatt a nagyon kevés idő alatt nagyjából boldog voltam. Mivel ő már jóval túllépte a gyerekkort, teljesen másképp viselkedett, így majdhogynem teljesen biztonságban éreztem magam mellette. A bökkenő az a nyolc kemény év volt, ami miatt – megint – megkaptam, hogy nem illünk mi egymáshoz. Ez a férfi engem nem szerethet, hiszen én még jóformán gyerek vagyok, neki meg NŐ kell. Nő, aki otthon tesz-vesz, aki elkészíti az ebédjét, és a kedvére tesz. És ez így is volt… Nem engem választott. Pedig egyébként minden rendben volt…

<<Gondolom tudod, hogy egy férfi a „szeretlek” és a „kívánlak” között különbséget tesz és azokat szét tudja választani? Ezt a csókot is tökéletesen át tudom élni anélkül, hogy bármit is éreznék.>> – Yin (a „The One” című mangából).

Na igen. Én, az örök szerető. Más nem is lehetnék, elvégre nem tudom elvégezni az alapvető házimunkát sem.

Naiv voltam és beképzelt… Azt hittem, jobb vagyok a többi lánynál, hiszen engem nem kiegészítőként tartanak, akit ha megunnak, ott hagynak. Nem! Én „barát” vagyok. Az, aki előtt nincs tabutéma, akitől bármit meg lehet kérdezni. Aki érti a focit, és akit el lehet rángatni meccsekre. Barát, akit akkor is elvisznek kirándulni, amikor más lánynak ott nincs helye. De tévedtem… Ez nem azt jelenti, hogy többre tartanak a lányoknál, szinte egyenrangúnak magukkal. Nem. Ezek szerint ez azt jelenti, hogy igazából jóval kevesebb vagyok a többi nőnél. Azt jelenti, hogy velem szemben nincsen felelősségük, és gyakorlatilag bármit megengedhetnek maguknak, hisz úgysem fogok összetörni. Nem azért beszélnek előttem ugyan úgy, mint maguk között, mert tudják, hogy nem esek ettől kétségbe, hanem azért, mert én is úgy beszélek, ergo, nincs amit szégyelljenek. Nem azért mernek tőlem kölcsönkérni, mert „haver” vagyok, hanem azért, mert normális esetben, egy NŐ előtt soha nem vallanák be, hogy történetesen nincs egy vasuk sem. Nem azért kérdeznek szexről, mert komoly eszmecserét óhajtanak folytatni, hanem azért, mert tőlem lehet kérdezni, és szégyenérzet nélkül válaszolok.

Valószínűleg ezért nem tartják meg nekem az ajtót, és ezért nem segítik fel a kabátot vagy hogy a „kötelező” virágokon kívül soha nem kaptam egy szálat sem. Talán ez az oka annak is, hogy régebb annyiszor megvertek. Velem szemben ugyanis nem érzik szükségét annak, hogy megvédjenek. Így leszek én a majdnem-egyenlőből majdnem semmi.

„Egy férfi s egy nő között nincs barátság.” – hangzik az elcsépelt szentencia.

Esténkként, amikor az ágyamból álmatlanul pásztázom a sötétséget, ezeken szoktam gondolkozni. Ilyenkor bevallom magamnak, hogy igazából mennyire gyenge is vagyok, és mennyire szeretnék azok közé a gyenge, törékeny lények közé tartozni, akik könnyeikkel s mosolyukkal kivívták azt, amit én a ranglétra tetejéért folytatott harcokban soha nem tudtam… Mindig nevetve, és ragyogó szemekkel néztem ezeket a kakaskodó fél-komoly viadalokat. Szépnek és nemesnek tartottam a férfiak küzdelmét. Játékos vadakra emlékeztettek, akik összemérik erejüket, ősi íratlan, talán csak félig megértett szabályok bonyolult rendszerét követve. Többre tartottam társaságukat a nőkénél. Az én szememben olyanok voltak, mint az ókori idők harcosai. Bajtársak, őszinték, egyenesek egymással. A problémákat meg mindig szemtől szembe intézték el, lehet hogy ököllel, de utána semmi nem akadályozta meg őket egy közös sörözésben. Úgy tartottam, nemesek, akik kinyújtják elesett ellenfelük felé a kezüket, és nem támadnak, amíg az talpra nem áll. Egyszerre voltak a római harcos (aki tűzbe tette társaiért a kezét), és az etruszk király (aki megajándékozta a bátor foglyot). Ez az, amit a nőkben nem találtam meg.

Aztán tükörbe néztem, és keserűen jöttem rá, én is egy vagyok azok közül a nők közül, akiket lenézek és megvetek. Sőt, talán az én bűnöm még nagyobb is, mint az övék, hiszen én ismerem a Törvényt.

Esténkként, amikor megpróbálok látni a sötétben ezeken szoktam gondolkozni. Ilyenkor megpróbálom elképzelni, hogy ha férfi lennék, milyen feleséget szeretnék magamnak.

 Olyant, aki esete mosollyal az ajkán fogad. Aki türelmes, csendes és engedelmes. Mindig meleg étellel vár, puha vetett ággyal, ropogós friss ruhával. Akire ha ránézek, megnyugszom és elmosolyodom. Rendben tartja a házat, neveli a gyerekeket, aki szép és kedves. Olyant, aki elsimítja homlokomról a gond ráncait. Hogyan lehetnék én ilyen? Hogyan válhatnák azzá a nővé, akit egy másik életben férfiként választanák? Egyáltalán ilyennek kell lennem? Milyen a jó nő?

„A legjobb nő az aki férjét boldoggá teszi, amikor az rá pillant, engedelmeskedik, amikor utasítja, és nem tesz semmit annak kedve ellen.” – egy hadith Abu Hurayrah nyomán.

Ezért szeretem talán annyira az arabokat. Mellettük minden rendben van. Mivel az ő világukban a szerepek annyira pontosan körülhatároltak, lehetőséget sem kapok az átjárásra. Egyszerűen belekényszerítenek a szerepbe, amibe születtem – ti., hogy nő vagyok. Kedvem sincs berzenkedni. Abszolút kategorikusan és ellentmondást nem tűrve törik le minden próbálkozásomat, amelyek a köztünk lévő láthatatlan fal lebontását célozzák. Talán mivel náluk nem is merül fel ez a furcsa ellentmondás, ami itt Nyugaton uralkodik, nem is értik a problémámat. Bennem is ritkán fogalmazódik meg a kívánság, hogy magukkal egyformán kezeljenek. Merem állítani, kifejezetten megnyugtató, amikor pontosan tudom a helyem, és ők is tudják azt. Egyáltalán nem olyan rossz érzés kiengedni a kezemből azt a bizonyos gyeplőt. Ugyan ez magyar kulturális közegben valamiért nem működik. Valahogy ezt úgy reagálom le, hogy „én is Nyugat, te is Nyugat, kuss legyen”. Pedig ismerek egy pár embert, akinek eléggé… arab a hozzáállása a nőkhöz. Ki is ráz tőlük a hideg, és már az emléküktől is sürgős menekülhetnékem támad.

Nemrégiben a kezembe került egy könyv Muhammad Mustafa al-Jibaly-tól (The Fragile Vessels – Rights and obligations between the spouses in Islam). A házastársak egymással szembeni jogait és kötelességeit tárgyalja az Iszlám szemszögéből. Sokszor elolvastam, néhol bólogatva, néhol szörnyülködve, de egészét tekintve bizony hasznos műnek bizonyult. Biztos vagyok benne, hogy ha csak felét is be tudnám tartani az itt előírtaknak, rögtön méltóbb lennék a feleség majdani címére akár itthon is. Nem is értem, errefele miért nem írnak ilyen könyveket? Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen nő az egész nyugati világban, aki ennyire „elkorcsosult”.

Az alábbiakban egy anya lányához intézett intelmeit idézném, annak teljes terjedelmében, viszonylagos fordítói szabadsággal élve. Talán okulunk belőle.

„Ó lányom! Ha az erényes és jó magaviseletű embereknek nem lenne szükségük tanácsokra, úgy te közéjük tartoznál. Mindazonáltal a tanácsok emlékeztetik a feledékenyeket, és útmutatásként szolgálnak a bölcseknek. És ha egy nőnek nem lenne szüksége arra, hogy férjhez menjen, mert szülei gazdagok és szeretik őt, úgy neked lenne legkevésbé szükséged erre. Azonban a nők a férfiak számára teremtettek, és ők azok, akik számára vannak a férfiak.

Lányom! Te most távozni készülsz a helyről, ahol eddig éltél, és a házból, ahol nevelkedtél. Idegen földre készülsz, idegen ember mellé. Férjed erényességéből adódóan az ő felügyelete alá kerülsz. Ő lesz ezentúl őrződ, és parancsolód. Légy hát engedelmes szolgája, bizonyára ő is szolgálni fog téged. Légy a föld talpa alatt az engedelmességben, és ő a te eged lesz a védelmedben. Őrizz meg neki tíz tulajdonságot, melyek kincseid lesznek, és azzá tesznek az ő szemében is:

  1. Alázkodj meg előtte úgy, hogy megelégedettséget mutatsz abban, amit tőle kapsz.
  2. Hallgasd meg, és engedelmeskedj szavának a lehető legjobban.
  3. Őrizd, amire néz, hogy ne láthasson csúnyát felőled.
  4. Őrizd, amit érez, hogy csak a legfinomabb illatot érezze melletted.
  5. Tartsd tiszteletben étkezésének idejét, mert az éhség haragot kelt.
  6. Tartsd tiszteletben a pihenésének idejét, mert az álom megzavarása csak bosszúságot hoz.
  7. Őrizd vagyonát, jó döntéseket hozva.
  8. Vigyázd gyermekeit és szolgáit.
  9. Ne mondj neki ellent, mert ezzel ellenérzéseket keltesz benne.
  10. Ne áruld el titkait, mert nem menekülhetsz bosszúja elől.

Mindezek mellett ne mutass jókedvet, ha őt gondok gyötrik, sem fájdalmat, ha ő boldog, mert ez gyűlölködéshez vezet. Ne felejtsd, lányom, hogy minél inkább kedvére teszel, annál inkább megbecsül. És ne felejtsd, hogy nem kaphatod meg tőle azt, amit kívánsz, hacsak az ő vágyait nem helyezed a magadéi felé.”

Én azt mondom, igazán bölcs volt ez az anya az ő intelmeiben. Valószínűleg sok más egyéb mellett, ezek is hozzátartoznak a jó házastársi viszonyhoz… Vajon egyszer majd nekem is elmondják ezeket a tanácsokat?

Jelen pillanatban egyedül vagyok, mert házsártos és gyerekes és rendetlen és önző és önfejű és makacs és csúfszájú és engedetlen és hisztis és hazug vagyok. Fiús.

Mert komolyan úgy gondolom, hogy:

„Halljátok! Jogotok van asszonyaitok felett, és nekik is joguk van felettetek.” – hadith at-Tirmithi, an-Nasa’i és Ibn Majah gyűjtésében. Hitelesnek nyilvánította al-Albani.

Szóval jelen pillanatban egyedül vagyok. Azért is, mert már kinőttem a gyerekes szórakozásokból, de még nem vagyok elég felnőtt egy komoly kapcsolathoz. Mégis, arról álmodom, hogy nemsokára amellett ébredhetek, akit szeretek, és elkészíthetem neki a reggelijét.

free counters

Previous Older Entries Next Newer Entries

Enter your email address to follow this blog and receive notifications of new posts by email.